FANDOM


Amatsu Shin
Shin
Adatok
Született 11. 21.
Kor ~21
Faj Shinigami
Nem Férfi
Magasság 178 cm
Súly nincs adat
Hajszín Fekete
Szemszín Lila
Bőrszín Fehér
Vércsoport A
Különleges ismertetőjegyek Napszemüveg.
Politikai hovatartozás
Hovatartozás Soul Society
Seireitei
Gotei 13
Foglalkozás 3. tiszt
Korábbi foglalkozás tiszt
Jelenlegi osztag 1 1. osztag
Előző osztag(ok) Kidoushuu Kidoushuu
Partner Fujimoto Masayoshi
Személyes információk
Családi állapot Egyedülálló
Rokonok Amatsu Yukariko (hugica)
Zanpakutō
Shikai Raitoningu akuma (Villám démon)
Bankai még nem érte el

Amatsu Shin (nyugatiasan Shin Amatsu) az 1. osztag 3. tisztje. Shinigami.

Megjelenés és személyiségSzerkesztés

Kinézet: 178 centiméter magas, jó izomzattal rendelkező, rövid fekete hajú férfi. Lila szemeit általában egy sötét napszemüveg mögé rejti, hogy ne lehessen kiolvasni belőlük semmit. Általában a meg szokott hétköznapi uniformisban lehet látni, amin csak annyi változtatást eszközölt, hogy ujjnélküli, ezzel is szabadabbá téve a mozgását. Zanpakutouja, melyet balján hord jobbkezes lévén, egy egyszerű katana, melynek markolata, sayája valamint tsubája kissé kopottas fehér színű. A keresztvason villám faragványok vannak utalva a kard természetére, valamint a sayán egy fekete színű kötés található pár milliméterrel a teteje alatt.

Jellem: Barátságos, tisztelettudó, jól nevelt férfiú. A barátok mindennél többet jelentenek neki és képes értük akár az életét is feláldozni. Szerelme halála óta nemigen került közelebbi kapcsolatba egyetlen lánnyal sem, sőt minduntalan egyfajta fallal tartja távol magától őket, mert fél, hogy esetleg nem tudja megvédeni őt. Soul Society iránt feltétlen hűséget érez, hisz világéletének legjobb dolgai történtek azalatt, hogy oda került és legjobb barátait is ott ismerte meg. Mindemellett rendkívül élénk önkritika jellemzi, hogyha valakit nem tud megvédeni. Remek taktikai és stratégiai képességekkel rendelkezik, valamint kardforgatásban is jeleskedik. Rossz szokásai közé a cigarettázás tartozik, valamint a gyújtó fémtetejének a kinyitása és becsukása gyors egymásutánban.

TörténetSzerkesztés

~ Néha nehéz meghalni bármennyire is szeretnénk…~Szerkesztés

"Hogy az én történetem hol kezdődik? Sajnos kénytelen vagyok azt mondani, hogy ott ahol a húgomé véget ért. Azt hiszem az volt életem legszörnyűbb napja, hisz annyi fájdalom és annyi különös dolog sem történt velem mindaddig és azóta sem velem. Csupán egy egyszerű japán gyerek voltam, akinek természetesen minden álma az volt, hogy valaha szamuráj lehessen és védhesse a hazáját és vigyázzon a békére. Viszont ez a nap gyökerestül felfordította az életemet és már nem tudtam, hogy az, amit addig az álmomnak véltem, hamarosan meg fog változni és egy teljesen más úton indulok majd el.
- Hugica! Hugica~! – szólítgattam egyetlen testvéremet. Már fél nap eltelt azóta, hogy eljött otthonról és kezdtem aggódni miatta. Hát hogyne aggódtam volna, hisz őt ismerve megint nem figyelt oda arra amit mondtam neki, sőt az is lehet, hogy azt is elfelejtette, hogy haza kellene jönnie. Jellemző.
- Gyerünk már! Bújj elő! Ez nem vicces! – kiáltom, miközben egy szoroson haladok át. Valahol itt szokott bóklászni mindig, haza is csak azért járt, hogy egyen és aludjon. Bár az is igaz, hogyha rajta múlna, akkor itt éjszakázna kinn és éhen halna, de épp ezért vagyok én, hogy ügyeljek, nehogy ez megtörténjen.
- Azt ne mond, hogy elaludtál itt a semmi közepén. – mondom magam elé miután az alakját vélem felfedezni valamivel távolabb a földön fekve, majd odasietek. Amit ott találok viszont a szívemet azonnal összeszorította. Húgom összetört testel feküdt előttem véresen, az arcára ráfagyott a félelem. A lábaim összerogytak és térdre estem mellette. Az arca és a keze is hideg volt. Elkéstem. Nem tudtam megvédeni, pedig bátyként az én dolgom lett volna.
- Ne~!!! – kiáltottam fel fájdalmamban. A könnyeim már kezdtek összevegyülni a húgom vérével. Ő volt az utolsó élő családtagom, hisz a szüleink már pár éve meghaltak. De akkor sem kellett volna ennek így végződnie, hisz megígértem apámnak, hogy az életem árán is megvédem őt mindenféle bajtól, de elbuktam. Nem tudtam megvédeni őt.
- Úgy tűnik, hogy lemaradtam a vacsoráról. – jelent meg mellette egy leginkább kutyára hasonlító maszkos valami. Szemeivel a környéket pásztázta, feltehetőleg keresett valamit.
- Mi a franc vagy te? Te tetted ezt a húgommal?! – vesztettem el szomorúságomnak és veszteségemnek köszönhetően az eszemet, és úgy ahogy voltam, fegyvertelenül, megfelelő harci ismeretek és az ellenfél ismerete nélkül támadtam rá. A kutya különösebb nehézség nélkül repített neki egy közeli sziklának, mindössze a mancsa egyetlen mozdításával. Nem volt éppenséggel egy örömteli becsapódás.
- Még is mit képzelsz, ember? – morgott legelőször, majd elcsendesedett és elindult felém. – Hogy-hogy látsz engem? Ez csak azt jelentheti, hogy magas reiatsud van. Azt hiszem, hogy jobban megéri, hogyha téged fallak fel, mintha azt a lányt kaptam volna el.
Furcsa érzésem támadt. Bár alig tudtam talpon maradni, a látásom is zavaros volt, mégis uralmába kerített ez az érzés. Egy olyan érzés, ami ezeket az eddigieket felerősítette, ráadásul még egyre álmosabb is lettem. Azt hiszem, hogy ez az előjele annak, hogy most követni fogom a húgom példáját, de legalább nem lesz majd egyedül odaát és bocsánatot is kérhetek tőle azért, mert nem tudtam megvédeni. Igen, így lesz biztosan.
- Megállj, bestia. – jelent meg előttem egy fekete ruhás, szőke hajú nőszemély. Egy kardot tartott a kezében és látszólag a kutyaszerű lény megijedt tőle. – Ne aggódj, megvédelek. – fordult hátra és ezt a pár szót még mosolyogva hozzátette. Milyen kedves egy nő. Eljött idáig azért, hogy megmentsen. Micsoda? Megmenteni engem?
- Neeem! Most azonnal elhúzod a csíkot innen és hagyod, hogy ez az izé itt megöljön? Értetted?! – akadtam ki és ordítottam oda a nőnek. Egy pillanatra a kutyaszerű lénynek és a nőnek ugyan olyan arckifejezése volt, majd kis idő múlva a nő arca pillanatok alatt átment vörösbe. Pár lépés megtétele után, már előttem is volt.
- Mégis kinek képzeled magadat, mi?! Azt hiszed, hogy nekem olyan jólesik, hogy meg kell védjem a szaros kis hátsó feledet?! – kiáltotta miközben a homlokát az enyémhez nyomta. A kutyaszerű lény tanácstalanul nézte, hogy mi történik, feltehetőleg ilyesmire nem számított.
- Nem kértem, hogy megvédj! Különben is, hogyha nem esik jól, akkor ne tedd! – jött részemről a replika. A szemeim villámokat szórtak akárcsak vitaellenfelemé és körülöttünk lassan a hőmérséklet is kezdett növekedni a vita hevében.
- Azt hiszed, hogy egy ilyen együgyű fajankó miatt fogom hagyni, hogy a kapitányom ordibáljon velem és büntetést osszon rám? Ne is álmodj róla, inkább meghalok itt helyben, mintsem hagyjam ezt megtörténni! – jön a válasz a nőszemély részéről is, viszont a vitánk lassan a kutyaszerű izét is kezdte már idegesíteni.
- Fejezzétek be, ha nem tűnt volna fel épp harcolunk! – morgott a dög. A nővel egyszerre fordítottuk a fejünket felé. Most mindkettőnknek fejében ugyan az a gondolat csinált magának helyet: „Beleszólt a vitámba. Halál rá!”. A szót pedig tett követte és mindketten egyszerre indítottuk meg balegyenesünket a lény maszkja felé, ami hangos roppanással tört össze és a lény egy üvöltés után porrá lett.
- Nézd meg mit tettél most! Miattad oda a prédám! – tért vissza a vitához a nő rögvest. Persze ezt én sem hagyhattam annyiban, hisz mégis csak a vita az egy vita és egy harc is és győznöm kell!
- Ezt is ne fogd rám. Miattad van, hogy most ez az izé meghalt és nem tud megölni, ráadásul a kezem is fáj már! – kapálóztam már, legalább így is elfelejtem a kezemben lévő fájdalmat. De miért pont akkor hoz össze a sors valakivel, mikor én meg akarok halni?
- Amúgy mit keresel itt? És miért akartál meghalni? – váltott át komoly hangnemre a nő hirtelen és kicsit odébb lépve elrakta a kardját valamint a ruháját is leporolta kissé.
- A húgomat kerestem. Meghalt. Feltehetőleg leesett arról a szikláról. – mutattam a felé, ami a legközelebb volt a holttesthez. – Megígértem az apámnak, hogy mindenáron megvédem. Nem sikerült. Ezért úgy gondoltam, hogy ha meghalok, akkor utána mehetek és bocsánatot kérhetek tőle. – egyenesedtem fel. A legkülönösebb dolog számomra most az volt, hogy a korábban szerzett sebesüléseim mind eltűntek, talán ennek a nőnek a műve.
- Mi az? Mit nézel? – lepődött meg, miután az előbbi gondolatmenetemnek köszönhetően rátévedt a tekintetem. – Különben is, mi a neved?
- Shin. Amatsu Shin. És a tiéd? – passzoltam vissza a kérdést, hogy legalább azt tudjam, hogy mindezidáig kivel veszekedtem.
- Uotani Saki. A tizenharmadik osztag kilencedik tisztje. – kaptam meg a választ, bár kicsivel több információt szereztem, mint amennyit vártam, ráadásul olyan információt amiről azt sem tudtam, hogy mi az.
- Nem értem miről beszélsz. Micsoda ez a tizenharmadik osztag? – kérdeztem meglepetten. Kinézete alapján szamuráj, viszont a szamurájok magányos harcosok nem pedig valami osztagba tartozó egyszerű katonák. Ráadásul nincsenek is osztagok…
- Ó! El is felejtettem, hogy ti élők nem tudtok semmit Soul Societyről. – csapta össze a kezét, mintha egy teljesen hétköznapi dologról nem tudnék, mondjuk arról, hogy léteznek szamurájok vagy valami hasonló.
- Áruld már el, hogy miről hablatyolsz! Különben is, hogy érted azt, hogy mi élők? Te sem tűnsz valami nagyon halottnak. – használtam ki a lehetőséget és vettem jobban szemügyre a nőt. Eléggé szemrevaló teremtés volt annyi szent.
- Hogy is mondjam el, hogy megértsd? Talán a legjobb, hogyha az elején kezdem. Szóval Soul Society az a hely ahová a lelkek kerülnek, miután egy shinigami átküldte őket és lehetőleg egyetlen hollow sem ette meg őket. Soul Societyn belül létezik egy Seiretei nevű város ahol a hozzám hasonló shinigamik élnek. Itt vannak a különböző osztagok. Gondolom így megérted.
- Aham. – mondtam teljes beleéléssel és olyan arcot vágva, mintha a világ legnagyobb bolondját látnám magam előtt. Eddig sohasem képzeltem, hogy ilyen arcot is képes vagyok vágni és most valahogy természetesen sikeredett. - Nem hiszel nekem, igaz? – emelte fel az egyik szemöldökét.
- Aham. – ismételtem meg a korábbi mondatomat ugyan azzal a hanglejtéssel valamint arcmimikával.
- Akkor bebizonyítom, hogy igazam van. Gyerünk, dobj meg egy kővel és meglátod. – fonta össze a karjait. Több se kellett nekem, az első kezembe kerülő kavicsot megfogtam és megdobtam vele. A kis kődarab hangosat koppant a fején, majd leesett mellé.
- Ez nem jött be. – szólaltam meg, miután a kezembe vettem az előbb eldobott kődarabot. Semmi változás nem volt rajta, így egyszerűen eldobtam, majd elindultam a húgom holtteste felé.
- Hé! Várj! Most meg hová mész? – fordult felém, miközben a vérző homlokát fogta. - Eltemetem. Ennyi jár neki legalább. Nem fogom hagyni, hogy holmi dögevő megegye. – legyintettem felé, majd nekiláttam valamiféle kisebb gödröt ásni, hogy a végtisztességet legalább megadhassam a húgomnak.
- Ahogy gondolod, Shin-kun. – mondta halkan. Tulajdonképpen ennyi volt az összes szóváltásunk, hisz ezek után csak a búcsúzás volt hátra, amit elég hamar elintéztünk, bár azóta is fáj az arcom, de remélem, hogy az övé is, merthogy azért az én ütésem is betalált.
Ezután eltelt pár év. Rájöttem, hogy amellett, hogy a fekete ruhás szamurájokat, maszkos szörnyeket és lánccal a mellkasukban mászkáló emberkéket látom, még a regenerációs képességem is jobb bárki másénál és ezt nagyon jól fel tudtam használni, mint szamuráj. Míg a másoknak napok esetleg hetek kellettek egyes sérülések begyógyulásához, addig én órák vagy napok alatt helyrejöttem. Ezen képességnek köszönhetően hamar híres és rettegést kiváltó szamuráj lett belőlem, pont, mint ahogy régen az álmaimban, csupán most nagyon is üresnek éreztem magam. Semmi jó nem volt a szamuráj létben úgy, hogy a húgom nem lehetett velem. Végül elérkezett az idő, amit évekkel korábban elszalasztottam a shinigaminak köszönhetően. Egy sziklán üldögéltem a holtestem felett, amit jó pár másik vett körbe. Nem volt egy könnyű harc, sőt annyira nehéz volt, hogy bele is haltam, de legalább jó sok ellenséget magammal vittem a halálba.
- Nocsak-nocsak! Kit látnak szemeim? – hallottam egy ismerős hangot. Tudtam ki az, az emlékezetemben még tisztán élt az emlék, épp ezért volt, hogy nem álltam neki bolyongani mindenfelé, csupán itt üldögéltem és vártam a többi lélekkel ellentétben.
- Mond csak, ez ilyen shinigami dolog, hogy mindig olyankor érsz ide, mikor már túl késő? – fordultam felé és rámosolyogtam. Sajnos az ököl, ami visszamosolygott rám nem volt valami jó érzésátadásban, mert a fájdalomban részesített, nem pedig egy boldog üdvözlésben.
- Igen, én is örülök, hogy látlak. Na de térjünk a tárgyra. Átküldesz vagy sem? – tápászkodtam fel a földről, amivel sikerült közelebbi találkozást megoldanom.
- Épp arra készülök, de miért olyan sietős? – kérdezte, miközben lassan előhúzta a katanáját a sayájából. Persze valahogy már vártam a kérdését.
- Hogy megtaláljam a nővéremet. Most már biztos vagyok benne, hogy odaát megtalálhatom, nem tudom megmagyarázni neked, a miértjét. Egyszerűen csak érzem és kész. – válaszoltam lassan és kimérten. Az a pár év amit szamurájként töltöttem sok mindenre megtanított, ráadásul kellő harci tapasztalatot is szereztem, még ha ez nem is látszik elsőre.
- Remélem találkozunk odaát, Shin-kun. – mondta végül a nő, majd éreztem amint a markolat végét a homlokomnak nyomja. Furcsa érzés kerített hatalmába, egyfajta megnyugvás, majd ezt követően elvesztettem az eszméletemet.
Míg eszméletlen voltam érdekes álmot vagy látomást láttam. Már én sem tudom mi volt. A lényeg az volt, hogy ismét találkoztam a húgommal, csupán azt nem tudtam, hogy hol és mikor."

~Vigyázz Soul Society!~Szerkesztés

Shin Saki

Saki

"Még javában az eszméletvesztés fáradalmait pihentem ki, valami eléggé kemény felületen, mikor valaki úgy gondolta, hogy megpróbál felébreszteni.
- Halihó! Ébresztő! Hahó! – éreztem valakinek a lábát az oldalamban, de tetetve azt, hogy észre se vettem mímeltem az alvást. Persze, pont, mert most fogok felkelni, mi? Hát abból nem fog enni.
- Kelj már föl! – találta el az oldalamat egy erősebb rúgás, ami miatt rögtön kinyílt a szemem és talpra ugrottam.
- Mit képzelsz, he? Nem hagyod, hogy pihenjek? – vágom hozzá a szavaimat, hisz jogom van ott és akkor pihenni, amikor akarok.
- Tőlem pihenhetsz csak ne az út közepén. Még a végén azt hiszik, hogy alkoholista disznó vagy. Bár kinézetedből kiindulva sok különbség a kettő között nincs. – mondta az engem felébresztő személy, akinek csak a sziluettjét láttam, mert pont arra felé állt, ahol a nap volt.
- Egyáltalán ki a fene vagy te? – váltottam témát, mert feltűnt, igaza van és valóban az utca közepén feküdtem eddig. Bár az különös dolog, hogy eddig rajta kívül még senki sem foglalkozott azzal, hogy én ott döglődök.
- Máris elfelejtettél? – most már megismertem a hangot és az öklét is. Igazán megtanulhatná, hogy kell szabályosan köszönteni valamit. Azt hiszem, hogy szerencsém, hogy nem vagyok a barátja, mert ha az ismerősökkel így viselkedik, akkor kérdéses, hogy a barátok, hogy bírják.
- Téged elfelejteni? Lehetetlen. Különben is mit keresel itt? – súroltam az arcomat, mert hát eléggé bevörösödött az ütéstől. Legszívesebben visszaadtam volna, csak nem akartam már az érkezésem után balhét csinálni ezen a helyen.
- Téged. Ez egyértelmű nem? Bár kételkedtem abban, hogy megtalállak, de úgy tűnik, hogy a véletlen az én oldalamon áll. – jött a válasz attól a személytől, akivel míg éltem volt két találkám és mindig egy halált követően. Remélem, most nem hozta magával az ottani szerencséjét, mert akkor ideje lenne elkezdenem félni.
- Értem, de miért kerestél meg? Most már itt vagyok, nem sokat tudsz most segíteni, hogyha nincs valami információd a nővérem hollétéről.
- Csak gondoltam kipróbálok valamit, ami akár segíthet neked valamelyest.
- Mégpedig? – tettem fel az egyetlen értelmes kérdést, ami az eszembe jutott, bár lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább tiltakozok vagy valami, mivel a következő pillanatban furcsa érzések kerülgettek. Legelőször is émelyegni kezdtem. Úgy éreztem, mintha hónapok vagy évek óta (művészi túlzás) nem ettem volna. Émelygésemnek köszönhetően majdnem földet fogtam, de a shinigami elkapott és a kezembe nyomott valamit.
- Étel. – mondtam halkan, majd nekiláttam felfalni. Pár pillanat alatt eltűntettem, mintha nem is lett volna.
- Pontosan, ahogy gondoltam. – mondta mosolyogva, nagyon úgy tűnt, mintha élvezné azt, hogy ezt csinálhatta velem. Még egy ilyen szadista nőszemélyt sem láttam.
- Most komolyan, ezt te élvezed? – néztem gyanakodva a nőre. Persze a fejével nemet intett, majd elmagyarázta, hogy miért is tette ezt velem és, hogy mit is tett tulajdonképp. Fene se tudta, hogy azok a lelkek, akik magas reiatsuval rendelkeznek émelyegni és éhezni kezdenek, hogyha egy shinigami a közelében van, bár különös, hogy mindeddig nem voltak ilyen bajaim mellette.
Végül a magyarázatot követően a nő grabancomnál fogva vonszolt el egy hatalmas épületig. Valami akadémia, vagy mi az ördög volt. Állítólag ő is itt tanult. Azt hiszem, hogy az első gondolat, mikor átléptem az épület kapuján az volt, hogy: „Csak azt ne add, hogy belőlem is szadista őrült legyen.”. Hosszú várakozás és papírmunka után közölték velem a szabályokat és mindent, amit tudnom kell. Másnap már, mint az akadémia diákja kezdtem a napot és majdnem sikerült elkésnem az első órámról, csupán egy pár másodpercen múlt.
Az első ott töltött évem eléggé sok érdekességgel kecsegtetett. Rengeteg dolgot megtudtam a shinigamikról, a hollowokról, Soul Society szabályairól és működéséről, valamint harci tapasztalataim is bővültek. Mégis csak volt értelme ennek a Lélektovábbképző Akadémiának és még mindig megvan bennem a remény, hogy rátalálhatok a húgomra."

~Villámok hátán érkezik és mennydörög a talpa alatt az ég…~Szerkesztés

"Már sikeresen lehúztam pár évet az akadémián, egész pontosan hármat, vagyis éppenséggel a negyedik közepén tarthattam, mikor megtörtént a csoda. Legalábbis nekem csoda volt, míg mindenki másnak hétköznapi dolog. Ez a csoda pedig nem volt más, mint az egyik feladat elvégzése, amit mindaddig nem tudtam megcsinálni, de a kellő edzés meghozta a kívánt hatást és ezzel egyidejűleg a megfelelő értékelést is megkaptam rá. Persze nagyon jó segítségem volt mindebben. Hamar összeállt egy kisebb banda, aminek én is tagja voltam. Velem együtt hat embert számolt a csoportosulás, egész pontosan ez két iskolai csoportot jelent. Öt fiú és egyetlen lány.
A csoport vezetője egy rövid barna hajú srác volt. Született vezéregyéniség valamint rendkívül képzett a harcművészetekben. Rögvest utána egy magas, hosszú szőke hajú srác következett, aki rendkívül művelt volt, valamint a tudása is messze meghaladta a miénket.
A csapatba még tartozott egy kékhajú srác, aki a lehető legtöbb hülyeséget próbálta elkövetni és sohasem hátrált meg a kihívásoktól. Valamint a szőke hajú srác testvére is a mi csapatunkba tartozott, mindössze annyi különbség volt kettejük között, hogy neki vörös haja volt, valamint a tudását inkább a démonmágia irányában kamatoztatta.
Végül, de nem utolsó sorban a csapatunk ékköve egy fiatal nemes lány volt. Ő volt az egyetlen, aki itt Soul Societyben született méghozzá a híres-neves Kuchiki ház tagjaként. Kifejezetten jó képességei voltak kardvívás és közelharc terén, de az összes többi harctéri technikát is megfelelően tudta alkalmazni. Igazi született zseni volt.

Shin Akmuma

Shin és a zanpakutoujának a lelke

A legemlékezetesebb pillanatom, ami két dolog miatt is az, az egyik a velük töltött idő, a másik pedig zanpakutoum szellemének megjelenése volt. Egy kis szabadidőt kaptunk és közösen eldöntöttük, hogy mi márpedig jól fogjuk érezni magunkat, ezért rögvest ki is találtuk, hogy valami jó meleg vizes medencékkel rendelkező helyre megyünk, és ott aztán kirúgunk a hámból. Miután ezt sikeresen eldöntöttük és mindenkinek kiosztottuk a feladatot, mindenki elment, hogy nyugalomra hajtsa a fejét. Engem viszont nem a nyugalom tengere várt.
- Hol vagyok? – néztem szét, miután egy ismeretlen helyen tértem magamhoz. Hatalmas gomolygó ébenfekete viharfelhők vettek körbe és itt-ott, mintha cikázó villámokat láttam volna. Valamiért mégsem féltem, inkább valamiféle nyugodtság érzetét váltotta ki belőlem a hely.
- Itthon. – jött egy mennydörgés szerű hangtól a válasz a kérdésemre. Sehol se láttam egyetlen lelket sem, így értetlenül álltam a nagy semmi közepén, vagyis inkább a nagy valami közepén.
- Mutasd magad! – kiáltottam a felhőkbe. A hangomat több visszhang is követte. Kezdtem attól félni, hogy begolyóztam vagy valami ehhez hasonló.
- Tessék. Itt vagyok! – hallottam egy vékony női hangot a hátam mögül. Mikor megfordultam egy nálam körülbelül kicsivel több, mint egy fejjel alacsonyabb hófehér ruhájú, szemű és hajú lány állt. Nem tért el semmiben a szokványos emberektől, csupán annyiban, hogy egy-egy villám hol behatolt a testében, hol pedig elhagyta azt. Kezdtem biztos lenni benne, hogy nemigen vannak ebből kifolyólag udvarlói.
- Egy lány? – emeltem fel a szemöldökömet. A mennydörgő hang tulajdonosától egy kicsivel többet vártam, min például, hogy legalább kétszer akkora lesz, mint én, mint magasságban, mint szélességben. Ehelyett egy nálam alacsonyabb és vékonyabb lánnyal találtam szembe magamat, aki ráadásul villámokat szór.
- Miért mit vártál? Egy medvét? – szűkültek össze a szemei. Azt hiszem, hogy nem ártana megtanulnom lakatot tenni a számra néha. Már készültem volna arra, hogy most kapok valami nagyon fájdalmas ütést vagy valami, de semmi nem történt. Mélyet sóhajtva álltam fel, viszont épp ekkor ütött belém a felismerés és egy a lány kezéből kiinduló villám is, így a villámütésnek köszönhetően elég hamar padlót fogtam.
- Ki vagy te? – nyögtem ki nagy nehezen, hisz az előbbi villám paralizálta a testemet, így nehéz volt annak a részeit mozgásra bírni.
- A nevem… . De úgy vélem, hogy még képtelen vagy meghallani, igaz? – ült le elém és a kezét a fejemre tette. A bénulás egykettőre elmúlt én pedig a kérdésére válaszolva, csak egyszerűen bólintottam.
- Ez esetben, mit szólnál, ha beszélgetnénk egyet? – mosolygott, majd hosszasan beszélgetni kezdtünk. Kicsit úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném, vagy valami olyasmit, mintha világéletemben ismertem volna, mintha hozzám tartozna valamiért.
Másnap reggel iszonyatosan nehezen ment az ébredés, olyan érzésem volt, mintha egész éjjel buliztam volna, vagy valami hasonló, pedig a medencés buli e nap estéjére volt betervezve.
- Shin-kun! Indulunk! – hallottam a többiek hangját. Első gondolatom az a késésről szólt, így rögvest kipattantam az ágyból, lefejeltem a ruhásszekrényt, majd felvéve a megfelelő uniformist és elkapva a tatyómat indultam el, hogy ne kelljen sokat várjanak rám a többiek.
- Már megint elaludtál, Shin-kun. – kaptam meg a dorgálást Airi-chantól. Mindig ezt csinálja, pedig most sem aludtam el, csupán hosszú volt az éjszaka. Persze ezt majd útközben elmesélem nekik, és reménykedem, hogy majd kiengesztel valahogy, vagy legalább bocsánatot kér. Pár órába beletelt, míg elgyalogoltunk az általunk kiszemelt helyre, de örömmel konstatáltuk, hogy minden métert megért az amit itt találtunk. Még az elképzeléseinknél is jobb volt ez a hely, egyfajta Kánaán volt.
- Miben segíthetek? – jelent meg az épület ajtajában egy idősebb nőszemély. Feltehetőleg észrevette, hogy elbambultunk kicsit.
- Persze, van öt darab kiadó szobájuk? – siettem elé, hogy az elalvásomat viszonozva tegyek én is valamit.
- Persze. Egyágyasok? – vett elő egy apró jegyzetfüzetet a ruhájának az ujjából. - Négy egyágyas és egy kétágyas. – válaszoltam azonnal. A nő mosolygott, majd intett, hogy kövessük. Odabenn gyönyörűen volt berendezve az épület. Abban már biztosak lehettünk, hogy a panaszkönyvet nem kell majd kikérjük.
- Kérem, mondják meg a nevüket. – szólalt meg a nő, miután egy hivatalos dokumentumot készült kitölteni.
- Amatsu Shin, Akiyama Hideaki, Himura Kaito és Jirou, Kimura Isamu valamint Kuchiki Airi. – mutattam be magunkat és szépen sorba végigmutattam mindenkin, kezdve velem, majd azután a rövid barna hajú srácot, a testvérpárt, a kék hajú srácot és végül a lányt.
- Köszönöm. Parancsoljanak a kulcsok és kívánom, hogy érezzék jól magukat. – adta a kezünkbe az említett tárgyakat, majd nevetgélve és viccelődve indultunk meg a saját szobánk felé, hogy lepakoljunk és átöltözzünk. Kis idő múlva pedig már kinn ültünk az udvaron beszélgetve. Mivel most éreztem megfelelőnek a pillanatot, ezért a kint üldögélés alatt meséltem el, hogy mi is történt velem álmomban.
- Érdekes. Velem is hasonló dolog történt pár napja. Különös eset. –szólalt meg legelőszőr Kaito, majd rögvest ez után őt kezdtük boncolgatni, hogy árulja már el, hogy hogyan és miképp volt. A beszélgetésnek végül Isamu ötlete vetett véget, mert mindnyájan beleegyeztünk, hogy a legjobb lesz beülni végre a medencébe. Így mindenki elindult ismét átöltözni valami olyan ruhába, ami alkalmas a vízben való tartózkodásra.
Pár pillanatra már mind ott csücsültünk a vízben, legalábbis a fiúk és már az első üveg szakét is sikeresen elfogyasztottunk és Isamu is kapott egy alapos fürdetést. Már épp a második üveg szaké közepén jártunk, mikor megjelent Airi-chan is.
- Zavarok? – kérdezte meg szégyenlősen és kissé elpirulva. Egykettőre elcsendesedtünk és csak néztük őt.
- Dehogy zavarsz. Gyere be te is, jó meleg a víz. – szálltam ki a medencéből, majd odasietve hozzá megfogtam a kezét és óvatosan magam után húztam egyenesen be a medencébe. Ezzel egyidejűleg tovább folyt a buli és egyre inkább fogytak a szakés üvegek.
- Ez nagyon jó. – szólaltam meg, miközben egy szál cigarettát toltam a képembe és rágyújtottam.
- Teszed el rögtön. – kapta ki a számból a koporsószöget Airi-chan, majd elnyomva azt visszatette a dobozba, majd csípőre tette a kezeit. – Nem megmondtam, hogy előttem nem cigizhetsz?

Shin Csapat

A "nagy" csapat a medencés partyn. Az emberek lentről fölfele: Amatsu Shin, Kuchiki Airi, Himura Kaito és Jirou, Akiyama Hideaki, Kimura Isamu

- Ugyan már. – hajtottam hátra a fejemet és kifújtam a füstöt, ami még azelőtt került a szervezetembe, hogy a lány elvette a cigarettámat. Ezt követően pedig finoman megfogtam a kezét és rámosolyogtam. – Inkább gyere, ülj le mellém.
- Jó. – sóhajtott, majd leült mellém. A kezem a kezéről elindulva átölelte a vállát. Szerencsére attól nem kellett aggódnom, hogy a többiek meglincselnek. Egyedül Hideakinak voltak különösebb érzelmei a lány iránt, egy darabig együtt is voltak, de hamar szétment a kapcsolatuk a sok veszekedés miatt. Egyik sem akart a másiknak engedelmeskedni bármit kértek is a másiktól. Így hamar szétmentek. Persze ez számomra csak jót jelentett, hisz így egyedüli emberke maradtam és nem kellett senkivel sem megküzdenem. Igaz, hogy egy darabig ki nem állhatták egymás közelségét, de lassan csak hozzászoktak és most már annyit nem is vitáznak, igaz ennek az lehet az egyik alapja, hogy nem is beszélnek olyan sokat egymással. - Vacsora! – szólalt meg Isamu, mikor meghallotta a vacsorát jelző kondulást. Az ő ötletét követve indultunk ismét helyszínt váltani és miután mindenki átöltözött az én szobámban gyűltünk össze megvacsorázni. Minden volt ott, mi szem-szájnak ingere és jól belakmároztunk.
- Azt hiszem ideje, lefeküdnünk, különben úgy járunk, mint ma reggel Shin. – szólalt meg Jirou, természetesen ezen megszólalása mindenkiből hangos nevetést váltott ki, egyedül csak azt nem értettem, hogy miért pont engem kell felhozni példának, de most nem is számított.
- Airi, várj. – léptem a lány után, mielőtt még elhagyhatta volna a szobámat és megfogtam a kezét. – Nem maradnál itt, velem? – kérdeztem kissé elpirulva. - Dehogynem. Szívesen. – mondta mosolyogva miközben megsimogatta az arcomat, de mégis úgy tűnt, mintha zavarná valami. Ezután hamar ágyba bújtunk és szorosan magamhoz öleltem, majd kis idő után mindketten elaludtunk.
- Mi történt? – kérdeztem halkan, mikor az éjszaka közepén felriadt. A légzése gyors volt és nehézkes.
- Semmi. – mondta gyorsan, de látszott, hogy valami nincs rendben, sőt egy adott ponton eléggé keményen megszorította a kezem, feltehetőleg azért mert visszagondolt arra, amit látott.
- Biztos? – ültem fel és gyengéden magamhoz öleltem.
- Igen. De ha nem haragszol átmennék a saját szobámba. Kicsit egyedül szeretnék lenni. – fordult felém, majd egy csókot lehet az ajkaimra. Csupán egy halk igent válaszoltam, majd végignéztem, ahogy kibontakozik az ölelésemből, majd elhagyja a szobámat. Mindvégig valami furcsa és sötét érzés járta át az egész testemet. Valami olyan, amit már évek óta nem éreztem.
Kis idő múlva sikerült elaludnom nagy nehezen, majd ismét ott ébredtem fel, ahol az előző éjjel és ott volt ugyan az a lány is. Nem tudom miért, de alaposan kifejtettem neki mindent a mai estével kapcsolatban. Talán reménykedtem, hogy tudja mi történt, vagy talán csak szükségem volt rá, hogy valakinek elmondjam."

~Üvölts, Villámok palotája!~Szerkesztés

"Bármennyire is volt szép az a bizonyos hely, és bármenyire is éreztük jól magunkat valami mindenképp meg kellett, hogy akadályozza azt, hogy jól süljön el a dolog. És ez a nap úgy tűnik, pontosan tökéletes volt a számára.
- Shin! Ébredj! Airi eltűnt! – az első két szót szinte meg sem hallottam, de a harmadik mennykőszerűen csapott le rám. Pillanatok alatt talpon voltam, felöltöztem, valamint magamhoz vettem a kardomat. Most nem törődtem azzal, hogy is került egy kard a tulajdonomba, valamint, hogy miért veszem el egyáltalán, csupán természetességből csináltam.
- Airi! – nyitottam be hozzá, de a szobája üres volt. Az ágya vetetlen, valamint az ablakok nyitva álltak.
- Arra! – mondtam a többieknek, majd rögvest el is indultam, az ablakon keresztül ki a szabadba. Közvetlenül az ablakkal szemben egy ösvény volt, ami egy erdőbe vezetett. Míg a többiek beértek addig én szétnéztem, de sehol se láttam semmit.
- Az erdőben lesz. Még frissek a reiatsu lenyomatok és nincs egyedül. – szólalt meg Jirou, mikor mellém ért. Csak bólintottam egyet köszönésképpen, majd kezemet az újdonsült kardomon pihentetve indultam el az erdőbe, mögöttem társaimmal. Jirou utasításait követve hamarosan egy kunyhó közelébe értünk. Airi az egyik falra volt felkötve. Hárman vigyáztak arra, hogy senki ne szabadíthassa ki, és hogy ő se szökhessen meg.
- Mit tegyünk? – szólalt meg Kaito suttogva.
- Vázolom a tervet. – mondtam szinte eszeveszett sebességgel. Csak reménykedni tudtam, hogy fel tudják fogni a szavaimat. – Hárman őrzik Airit, feltehetőleg még ketten vannak a kunyhóban. A bennlévők közül egyikük bizonyára a bandavezér. Nem számítanak arra, hogy mi öten itt vagyunk támadásra készen. Kaito! Te és Jirou hatástalanítjátok az őröket. Isamu és Hideaki. Tiétek a két bennlévő bandita. Én leszedem onnan Airit. – vázoltam le nekik gyorsan a tervet, amit azalatt eszeltem ki, hogy felmértem a terepet.
- Értettük. – mondták egyszerre.
- Akkor indulás! – adtam meg a jelet, majd mindenki nekilódult. Kaito és Jirou egyszerre alkalmazták az általuk tanult kidoukat, így hamar lefegyverezték és kiütötték az őröket ezzel szabad utat adva nekem arra, hogy megmentsem a lányt. Éppen sikerült a lányt levágnom újdonsült fegyveremmel a kunyhó oldaláról, mikor hangos reccsenés kíséretében szakadt ki a bejárati ajtó a helyéről, majd két társam, akiket beküldtem, követték az ajtó példáját.
- Isamu! Hideaki! – kiáltottam a kifelé repülő két srácnak, akik mikor magukhoz tértek, ügyesen talajt fogtak. Számomra ekkor viszont késő volt, hisz a bandavezér, aki kirepítette társaimat, most előttem volt. Kezébe közbe úgy tűnik, hogy sikeresen szerzett egy kardot, ami ellen most semmiképp sem védekezhettem volna.
- Abban a pillanatban, hogy támad, fuss. – közlöm a kezeim között pihenő lánnyal. Túl fontos számomra ahhoz, hogy hagyjam meghalni. Viszont a dolog mégsem úgy sült el, ahogy képzeltem. A férfi támadott, viszont a penge nem érte el a fejemet, hanem mellette elhaladt, viszont ennek nem a férfi szándéka volt az oka. Mikor kinyitottam a szemem akkor egy valóságos rémálom valósággá válásával kerültem szemben. Szerelmem mellkasán egy nagy seb éktelenkedett, melyben még benne pihent a kard pengéje.
- De hát… Miért? – kérdeztem elhaló hangon. Nem értettem. Nekem kellett volna megvédeni őt és nem fordítva.
- Miattad. Neked még meg… kell… találni… a húgodat… - válaszolta elhaló hangon, majd mosolyogva még egyszer megsimogatta az arcomat.
Meghalt. Ez az egyetlen dolog járt a fejemben. Meghalt. Nekem kellett volna megvédenem őt az életem árán is, ehelyett ő volt, aki ezt tette. Miattam.
- Hülye liba. Most fuss a pénznek. – szitkozódott a bandavezér, miközben kihúzta a lány testéből a kardját, aki így az ölembe esett. A teste még meleg volt, valamint éreztem, amint a szintén meleg vére végigfolyik az én mellkasomon. A szemei már üresek voltak.
- Dögölj meg. – mondtam ki az első dolgot, ami az indulatomnak következtében felszínre tőrt belőlem.
- Mit mondtál? – nézett rám a férfi, miközben letörölte a kardjának a pengéjéről a friss vért.
- Azt mondtam, hogy… DÖGÖLJ MEG! – ugrottam fel és már indultam is felé. Éreztem a fehérhajú lány érintését a vállamon. Már tudtam, hogy egyetlen módon győzhetek és tudtam, hogy mit kell tennem.
- Anata no ashi to ten no kaminari! Raitoningu akuma! – hagyták el a számat a hívószavak. Egy pillanatra reiatsu vett körben, majd a következő pillanatban, más ruházattal és más fegyverrel sújtottam le ellenfelemre. Viszont ő sem maradt meglepett, rögvest ki is védte majd visszalökött.
- Ez édeskevés ellenem, fiacskám. – készült mély levegő vétel után, hogy ő támadjon, viszont hamarosan kidoukötelek fonták körbe.
- Itt az idő, Shin! Mindent bele! – kiáltotta Kaito, miközben nekilátott ellátni Isamu és Hideaki sérüléseit.
- Sukurīmu! Raitoningu no kyūden! – körülöttünk hamar megjelentek a felhők. Társaimat kevés választotta el, de sikerült megúszniuk, hogy ne kerüljenek a felhők közé. Ez viszont nem volt elmondható a bandavezérről, aki a kötőknek köszönhetően továbbra sem tudott mozogni.

Shin shikai1

Shin shikai aktiválás után, a Sukurīmu (Üvölts) technika alkalmazása közben

- Csak nem ölnél meg egy nő miatt? – esett kétségbe a férfi és továbbra is próbált szabadulni, de nem sikerült neki.
- Dehogy. Azért foglak megölni, mert elvetted az életemet. – közöltem olyan fagyosan amilyet még senkitől sem hallottam. A férfi arcán hamar kirajzolódott a félelem, de már késő volt számára. Mindössze egyetlen suhintásomba került. A kardom pengéje felhasította a mellkasát, az ezt követő villámlabda és a felhőkben képződött villám pedig felperzselték az egyszerű lélek testét.
- Gyertek. Vissza kell mennünk. – mondtam továbbra is fagyosan, majd, úgy ahogy voltam felkaptam a halott lány testét és rögvest útnak indultam. Pár pillanat után a barátaim is követtek."

~Ismét visszatérve a régi célhoz… ~Szerkesztés

"- … ezért azonnal kérem az ezért járó megfelelő büntetést. – a Kuchiki család tagjai, valamint a tanáraim előtt térdelve, előttem a lány testével mondtam ezeket a szavakat. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem a lehető legsúlyosabb büntetést, hisz nem tudtam megvédeni Airit. Pillanatokig csupán néma csend volt, senki sem szólt semmit, az én könnyeim pedig potyogtak.
- Távozhatsz. – közölte Airi apja hidegen. Számomra ez mégis olyan volt, mintha a kardjának a pengéjét döfte volna keresztül az összetört szívemen. Nem, ennyivel nem úszhatom meg a dolgot.
- Nem. Nem megyek innen sehova amíg meg nem kapom a tetteimért kijáró legszigorúbb büntetést! – kiáltottam magamon kívüli állapotba. Ám mielőtt folytathattam volna Airi apja, hirtelen eltűnt, majd mellettem jelent meg, megfogta a grabancomat, majd megdöntött annyira, hogy láthassam Airi arcát. Alig mertem ránézni.
- Buta kölyök. Nézz rá a lányom arcára. Mit látsz? Soha életemben nem láttam még ilyen boldognak a lányomat. Tudom, hogy mennyire kedvelt téged. Tudom azt is, hogy mindent feláldoztál volna azért, hogy megmentsd. Az ő döntése volt, hogy így tett. Ne akard, hogy a halála hiábavaló legyen. Most pedig távozz. – engedett el, majd a feleségéhez lépett, aki közben sírni kezdett.
Ott térdeltem Airi teste mellett. Az arcom az övé felett volt pár centivel. Nyugodt és boldog volt az arca. A könnycseppjeim a puha arcára estek, majd lefolytak róla patakokat képezve.
- Értettem. És még egyszer bocsánatot kérek azért, hogy nem tudtam megmenteni. – mondtam gyorsan, majd futva hagytam el a helyiséget. Dühös voltam magamra azért, mert nem tudtam megvédeni. Dühös voltam magamra azért, mert megríkattam az édesanyját és azért, hogy az apja kellett kioktasson engem. Szomorú voltam, mert elvesztettem. A lábaim egy edzőteremhez vittek. Talán tudták, hogy most valamivel le kell vezessem a fölösleges energiáimat, vagy nem is tudom.
- Shin. – jelent meg mellettem Hideaki. Láttam rajta, hogy bármennyire is volt zord a közte és Airi között lévő kapcsolat az elmúlt pár hónapban, mégis megviselte őt a lány halála.
- Hideaki? – a kérdés nagyon gyengére sikeredett. Bár a fölösleges energia, amit a dühöm táplált, majd szétszakította a testem, a beszéd mégis nehezemre ment.
- Gyere. Edzünk. – lapogatta meg a vállam, majd kicsivel odébb felvett egy elfogadható harcállást. Hosszú órákon keresztül edzettünk. Mindkettőnknek le kellett vezetnie a fölösleges energiáit. A végére mindketten kék-zöldek voltunk, valamint a sebektől véres volt mindkettőnk ökle.
- Részvétem. – mondta, miután végeztünk az edzéssel. Arra, hogy hogy kerültem vissza a szobámba és, hogy sikerült elaludnom arra már nem emlékszem, csupán arra, hogy kardom szelleme ismét megjelent.
- Köszönöm. – mondtam halkan, miközben a tekintetem elveszett a felhők végtelenségében.
- Micsodát? – lepődött meg.
- Hogy segítettél megbosszulni őt. Nélküled már én is halott lennék. – válaszoltam. Közben ismét eszembe jutott, amit Airi apja mondott és az, hogy akkor és ott meggondolatlanul cselekedtem és csak a szerencsének köszönhetem, hogy most élek.
- Ez a dolgom. Megvédeni téged. – válaszolta kissé elpirulva és elfordulva, hogy véletlenül se láthassam meg.
- Mindegy. A lényeg az, hogy köszönöm. – fejeztem be ezzel a beszélgetést. Most nem volt kedvem semmiről sem beszélgetni, csak ülni és nézni a semmit. Persze ezt zanpakutoum is megértette ezért semmi mást nem csinált, csak üldögélt ő is.
Másnap ismét kezdődött a tanítás. Az eset hamar napvilágot látott, de én nem törődtem vele. Igaz, hogy mindegyikőnk jegyein meglátszott az elején, hogy mekkora traumát jelent a lány elvesztése, de hamar felzárkóztunk és kis idő múlva mindenikünk az élmezőnyben ügyeskedett azon a téren, amihez a legjobban értettek. Én voltam az egyetlen, aki mondhatni finom vegyes volt, bár volt, amiből kiemelkedtem, de általánosan értettem mindenhez. Barátaimra hamar felfigyeltek. Hideakira a 11. Osztag kapitánya, Kaitora a 12. Osztag kapitánya, Jiroura a Kidoushuu kapitánya, Isamura a 9. Osztag kapitánya. Mind egyre jobban teljesítettek az érdeklődési körükbe, aminek a kapitányok csak örültek. Én pedig csak ott ballagtam mindenikűk mögött és segítettem őket, ahogy tudtam. Céltalanul bolyongtam egész addig, amíg egyszer újra eszembe nem jutottak Airi szavai.
- „Miattad. Neked még meg… kell… találni… a húgodat…” – ismételtem el magamnak, bár az én számból nem hangzott annyira reménydúsnak.
- Akkor mire vársz? Hamarosan jönnek a vizsgák azután, pedig mint shinigami, mindannyiunk segíteni fog neked, hogy megtaláld őt. – paskolta meg a vállam Kaito, majd leült mellém. Egy fa tövében ültem, de így most már mindketten ott ültünk.
- Ühüm. – mondtam halkan, miközben a felhőket nézegettem.
- Megy ez neked lelkesebben is. Na, szedd össze magad és holnap teljesíts a lehető legjobban. – mosolygott, majd felkelt és elment.
A vizsgák zökkenőmentesen mentek. Egyikőnk ellenfele sem bírta sokáig, igaz, hogy a mi csapatunkban csak ketten voltunk Airi halála miatt, de könnyedén győztünk így is. A többieket hamar elkapkodták a különböző kapitányok. Ahányan voltak annyifelé mentek. Jirou ajánlásának következtében a Kidoushuu kapitány engem is magával vitt az osztagába. Éveket és évtizedeket töltöttem el a kidoushuu berkein belül. A korábbi csapat tagjaival tartottam a kapcsolatot, de most már nem volt csapatnak nevezhető. Mindenki élte a maga életét, közbe-közbe összeültünk valahol, viszont semmi nagyobb akcióba nem kezdtünk. Talán féltünk, vagy csak egyszerűen kinőttük. Nem tudom.
Végül barátaim győzködésének hála úgy döntöttem, hogy osztagot váltok. Egy olyan osztagba megyek, ami jobban tudja kamatoztatni azon területeket, amikhez jobban értek."

Erők és képzettségekSzerkesztés

KépzettségekSzerkesztés

5 pont zanjutsu
3 pont hakuda
4 pont kidou
4 pont shunpo
3 pont zanpakutou

ZanpakutouSzerkesztés

  • Neve: Raitoningu akuma (Villám démon)
  • Parancsszava: Anata no ashi to ten no kaminari! (Mennydörög az ég a lábad alatt!)
  • Kinézet: A parancs kimondása után a kard megőrzi formáját, csupán teljesen fekete színű lesz, valamint a pengén sárgán izzó jelek jelennek meg. Shikai hatására Shin uniformisa is átalakul egy fekete bőrruhává ezzel segítve neki, hogy a villám típusú képességeket le tudja gyengíteni. (mármint azokat, amik őt érik) Mindezek mellet a testét és a kardját feketés-lilás árnyalatú apró villámok veszik körbe. (a támadások által használt villámok is ezekkel megegyező színűek)

Shikai képességekSzerkesztés

Shin Shikai2

Shin shikai aktiválás utáni kinézete

  • Sukurīmu (Üvölts): A név kimondása után a pengén lévő jelek felizzanak, majd ezt követően minden kardcsapást egy gömb alakú villámokból álló kis labda követ ami a pengéből válik le.
  • Raitoningu no kyūden (Villámok palotája): A parancs kimondása után a használó körül 10 méteres körben (vertikálisan és horizontálisan is) a pengéből kiindulva vastag sötét viharfelhő veszi körben az ezen távolságon belül levőket középpontnak a használót tekintve, tehát ha ő elmozdul akkor a felhő vele együtt mozdul. A technika lényege mégsem ebben rejlik, hanem abban, hogyha a Sukurīmu nevű technikával együtt használják, akkor a villámgömb létrejötte a felhőtömbben villámlást vált ki, ami minden élőt és élettelent megtámad legyen az barát vagy ellenség.
Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.