Veras

Mikor már lassan egy évszázada szembesülsz a másik éned által okozott problémákkal, rájössz arra, hogy ez így már tényleg nem mehet tovább és valamit tenni kell. Elegendő időt biztosítottam Eras számára ahhoz, hogy a lehető legnagyobb károkat okozza, különösen, amióta összeállt azzal a boszorkánnyal, aki még azt is kiérdemelte, hogy komoly ellenségnek vegyem. Szánalmas féreg, ki abban leli örömét, hogy másokat bántalmazzon, az egyetlen gyermekemnek ártson! Remekül egymásra találtak Erassal, gratulálok nekik, egymáshoz illenek. Elérték, hogy röpke 90 év alatt tönkretegyenek és még csak képességeimhez méltó feladatokat se merjek elvállalni. Ha legalább Eras nem állt volna útban, bizonyára ott fojtattam volna, ahol annak idején abbahagytam. A vezetői pozícióval járó felelősséget mindig is mélyen átéreztem, de végül csalódnom kellett, amikor mertem azt feltételezni, hogy a megértés szikráját megtalálom a túlélők csoportjában. Most is ugyanolyan begyöpösödöttek, mint száz éve voltak. Csak feleslegesen áltatják magukat azzal, hogy most így meg úgy elfogadják az arrancarokat és a vaizardokat, de amint ismét lehetőségük lesz rá, úgyis ismét ellenük fordulnak, szövetség ide vagy oda. Már nem hiszek az utópiákban. Amióta puszta félelemből és meg nem ismerésből ki akartak nyírni, azóta nem.
Szerencsére így is vannak olyanok, akiket magam mellett tudhatok. Vezetőként megbuktam, s bár néha fel-felfedezem Kotomi-chanban a lesajnálás szikráját, legalább tényleg megpróbált normálisan kezelni. Én igazán nem tehetek róla, hogy egy efféle kétes létformával rendelkezem. Nem vagyok vaizard, egészen biztos, hogy nem tettem szert hollow erőre, csupán lelkem egy darabja valahogy elszakadt tőlem és úgy gondolta, önálló életet kezd nélkülem.
Azóta megtanultam az emberek szemébe nézni, düh helyett csak csalódottsággal átitatott íriszeim kereszttüzét viszont azóta is feltűnően sokan kerülik. Életem szerelmének ölelése az egyetlen igazi menedék, amikor tényleg elegem lesz a dolgokból. Nem így képzeltem el a jövőt; azt hittem, hogy ha leverjük Aizent, akkor végre békesség és nyugalom lesz legalább egy rövid időre, de nem, ehelyett az eddigieknél is szörnyűbb csatákba, háborúkba keveredtünk. Az új ellenség hirtelen csapott le, senki se számított a megjelenésére, ám mégis megtörtént, ami legrosszabb hallucinálásaimban sem fordulhatott volna elő. Maximillian maga az ördög, szó szerint! :o Ha annak idején tudtam volna, hogy nem csak egy egyszerű, beképzelt multimilliomosról van szó, biztosan megtettem volna mindent azért, hogy még csírájában elfojtsam a veszélyt. Már ha lett volna elegendő erőm hozzá. Hisz miután a főkapitánnyal is olyan könnyedén végzett… Szóval nem volt szép látvány, és még most is émelyeg a gyomrom, akárhányszor is visszapörgetem a fejemben ezt az eseménysort, ami valóságosan beleégette magát emlékezetembe.
A világ kétség kívül a feje tetejére fordult röpke száz év alatt; megannyi halálisten lelte halálát, üldözöttként kellett menekülnünk Soul Societyből, hátrahagyva otthonunk pedig új menedéket kellett találnunk. Az eltévelyedettek… Sokan csak így jellemeznek minket, csak mert nem vagyunk hajlandóak egy pokoli diktátor utasításainak engedelmeskedni. Rotschild egyszer még megfizet a tetteiért, ám a megmentőre még mindig várnunk kell, hisz csak nem akar alászállni a mennyből, hogy végre visszaparancsolja a Pokolba, ahová való.
A Hueco Mundoba szóló misszióra mégis jelentkeztem. Nem is tudom, hogy milyen megfontolásból, mintha csak egy belső hang vezérelt volna, amikor jeleztem a küldetés irányítójának, hogy én is részt kívánok venni. Aztán az idő mintha ugrált volna, hiszen az egyik pillanatban még utoljára ölelem át Miyokot (persze akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó), majd magamhoz szorítva Kait tőle is elbúcsúzok biztosítván, hogy minden rendben lesz és ha vége az egésznek, akkor egyenesen hazajövök, még ha a gyógyító részlegből is kell megszöknöm, csak hogy magamba tömhessem azt a beígért vacsorát. >< Valahogy a családi idill látszatát rejtélyes módon sikerült megtartanunk, még ha az álnok kígyó ténykedése sötét árnyékot is borított szemem fényére. Nem hagyhatom, hogy még egyszer a közelébe férkőzzön. El kell pusztítanom mielőbb. Senki sem háborgathatja a családom nyugalmát.
Miután elbúcsúztam életem két legfontosabb személyétől, az idő ismét felpörög, hogy az eligazításon találjam magam, aztán már nem is emlékszem, hogyan és miként, de már Las Nochesben találom magam, s az akció is a vége felé tart. Ismerem Erast, ismerem a képességeit és az erejét, de az, amit most produkál, az nem normális. Akárhonnan is kölcsönözte az erejét, már-már megközelíti az enyémet, sőt, talán túl is szárnyalja azt. A környezetemben viszont senki se vállalja a bátorságot, hogy beleszóljanak a küzdelembe, bár ha bele is avatkoznának, megtagadnám a segítséget. Ez az én harcom, kizárólag személyes ügy, senki másnak nincs joga beleavatkozni. Belőlem teremtődött és nekem is kell végeznem vele, bármi áron. Sajnos Eras is fel lett készítve az én képességeimre, s az, hogy újra és újra kitér támadásaim elől, részemről csak felesleges erőpazarlásnak tűnik. Már régóta ismeri a bankai-om, ami amúgy nem lenne olyan rossz dolog, de az, hogy Eras ereje jelen pillanatban meghaladja az enyémet, elegendő ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban azonnal kihasználja pillanatnyi hátrányomat. Nem akarom, hogy itt legyen vége, ám zanpakutoját egyenesen hasamba mártja, majd felfelé íveli azt, hogy húsomat hasítsa. Üvöltésemre mintha többen is odakapnák a fejüket, bár arcok helyett csak elmosódott, összefolyó színeket látok. És azt a bizonyos, az enyéimhez kísértetiesen hasonló, ám gyűlölettel vegyes tébolytól izzó szempárt.

Hogy ki vagyok valójában? Miért jöttem létre a világban, mi az élet értelme? Ehhez hasonló kérdések tömkelegére kaptam meg a választ, mikor a nagy semmiben s egyben mindenben úszkálva egyesültem az Univerzummal. Nem kötöttek többé földi dolgok, s az érzések is csupán érdekes jelenségnek tűntek onnan fentről. Holott még voltak emlékeim arról, hogy valóban éreztem, megtapasztaltam mindent, amit halandó létforma csak tudott, ám ez valahogy olyan jelentéktelennek számított abban a pillanatban. A pillanat, mely maga volt a végtelenség… Verashu Suwunként használt zanpakutom által megtapasztaltam korábban is, hogy milyen az, amikor az idő releváns, hiszen ott nem tudtam mihez viszonyítani, az idő egyszerűen megszűnt létezni. Most pedig újra be voltam zárva ebbe a végtelen, téren és időn kívüli máterbe, örökös körforgásra kárhoztatva.
Kíváncsiságom eleinte győzedelmeskedett, s nem is esett nehezemre megtudni, hogy Rinaaya sokkal inkább irányított, mint azt valaha is képzeltem. Az egyik énem valamiért olyan kötődést érzett felé, mint tanítvány a mestere felé, míg a másik túl akarta szárnyalni azt. S mindez csak azért, hogy egy új, eddig számomra is ismeretlen, ám kétség kívül hatalmas erőt birtokló, mindent túlszárnyaló létformában materializálódjak.
Röpke pár száz vagy ezer vagy akárhány év (a fene tudja pontosan, de igazán nincs jelentősége, hiszen mint azt már említettem, az idő engem épp nem befolyásolt) céltalannak tűnő bolyongás után döntöttem úgy, hogy elérkezett az idő, hogy ismét megtapasztaljam a földi létet. Tudtam jól, hogy ez mivel fog járni; tudásanyagom, amit éteri bolyongásaim során szedtem össze, jócskán meg fog kopni, amint lábam a földet éri, azonban nem engedhetem tovább fajulni a dolgokat. Csupán három év telt el Verashu Suwun és Eras Vanthor halála óta a földi mérték szerint, bár valószínűleg földi szeretteimnek fogalma sem lehet arról, hogy mekkora folyamaton mentem keresztül azóta. Az úgymond negatív részemnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy halálunkkor ismét egyesülünk, az egész csak egy rítus volt, hogy igazi alakunkban tündökölhessünk. Immáron nem vagyok se jó, se gonosz, a transzcendens boszorkányok táborát erősítem. Valamint Rinaaya legfőbb ellenségét is egyben, amiért merészelte abba ütni a dolgát, amibe nem kellett volna. Igen, az érzelmek, azok talán továbbra is képesek lesznek befolyásolni, azonban a fő ok, amiért ismét Miyoko… mármint az AFW oldalán állok, az Rinaaya. S hogy hogyan is nevezz? Lényegtelen, majd elneveznek. Csak egy újabb földi kötelék, amelytől bármikor újra megszabadulhatok.
Folyt. köv. Erassal, plusz még bővítem, mert túl rövid xD