FANDOM


Kuse Takamasa
Kuse teljes alakos
Kanji クセタカマサ
Adatok
Született 1913. 07. 12
Kor 104
Faj lélek
Nem férfi
Magasság 183 cm
Súly 65 kg
Hajszín fehér
Szemszín szürke
Bőrszín napbarnított
Vércsoport B
Különleges ismertetőjegyek flegma arckifejezés
Politikai hovatartozás
Hovatartozás Lélektovábbképző Akadémia
Foglalkozás Akadémista
Személyes információk
Családi állapot egyedülálló
Rokonok Muramoto Takashi - nevelőszülő

Kuse Koya - húg
Kuse Sera - nővér

Tumblr oeslaaeG7r1scdm0ko1 500

Sera

Kuse Takamasa egy egyedülálló, önellátó akadémista, ismert családi és baráti kapcsolatok nélkül.

Kinézet és jellem Szerkesztés

Tizenhat év körülinek látszó fiatal fiú. Száznyolcvanhárom centi magas és atletikus testalkatú. Látszik rajta, hogy sokat mozog. Fején hosszú fehér haj található mely egy kicsit a szemébe is belelóg. Csak lélekként vállt fehérré a haja. Eredetileg barna volt. Szokásos viselete a kék-fehér akadémista egyenruhája. Fegyvert természetesen engedély híján nem hord magánál. Néhanapján megjelenése igencsak züllöttségre vall. Egyenruhája koszos, képe gyűrött és szagán érződik az előző napi italozás és az utcán történő alvás. Mind kiállása mind arckifejezése nemtörődömségre utal, ami pedig általában nem nagyon jellemző a shinigamikra. Ez a kisugárzás a szokásosnál kevésbé, de még akkor is érezhető ha a feletteseivel beszél. Bár a kötelező tiszteletköröket és protokollformulákat nem hagyja el és abba nem lehet belekötni, de látszik rajta, hogy nem nagyon érdekli ez az egész. A kapott parancsokat viszont minden esetben teljesíti. Ezzel kapcsolatban sem lehet rá panasz.

Társaival bunkó és nyers úgyhogy idejét leginkább egyedül tölti. Ha a körülmények megengedik akkor kerüli is őket. Az akadémián elméleti órákon rosszul teljesít, gyakorlati órákon kidou kivételével tehetséget mutat, de hiányzik belőle a tisztesség ellenfeleivel szemben. Mocskos trükköket használ és könnyen elragadtatja magát. Heves természet. Bár kívülről úgy tűnhet a legtöbb dolog iránt érdektelen, de könnyen fel lehet idegesíteni. Szabadidejét magányos edzéssel vagy ha lehetősége van rá akkor magányos kocsmázással tölti. Céljai már rég elhalványultak előtte. Valamikor azért csatlakozott az akadémiához mert lehetőséget keresett, hogy megtalálja a családját. Mikor megtudta, hogy itt sincs rá egyszerűbb mód akkor csak kötelességből mivel már itt volt csinálta amit elvártak tőle. Az akadémia az ő szemében más mint a legtöbb shinigamiéban vagy lélekében akik elhiszik, hogy itt azért képzik őket, hogy a lelkeket segítség és fenntartsák az egyensúlyt. Ő látja, hogy itt katonákat képeznek akiknek parancsot kell majd a jövőben teljesíteni még akkor is ha az mocskos lesz. Azt pedig, hogy mikortól lesz túl mocskos számára még ő sem tudja.

Történet Szerkesztés

Emberként Szerkesztés

Kula.Diamond.full.389527

Koya

Maxima portrait kof xi mugen by orochidarkkyo-d4uwrv9

Muramoto Takashi az öreg

Another k

Kuse emberként

Röviden úgy mondanám, hogy az élet alaposan kicseszett velem. Ez gondolom neked nem elég és kíváncsi vagy a teljes sztorira. Jól van elmondom. Az ezerkilencszázas évek elején születtem japánban. Milyen volt akkor a világ? Fejlődő. Gyárak nyíltak, megismerkedtünk nyugattal és a nyugati divattal. Amerikában a maffia fénykora is ekkor volt. A szerencsések számára ez egy nagyszerű időszak volt, de mint mondtam én nem tartoztam közéjük. Pedig nem volt rossz a kiindulópont.

A szüleim jó módúaknak számítottak, szerették egymást és minket a gyerekeiket is. Ezt a nővéremtől és a nevelőapámtól hallottam, de hajlok afelé, hogy elhiggyem, mert különben miért vállaltak volna három gyereket. Igen, ez szép nagy család. A nővérem Sera két évvel idősebb mint én. Igazi példás nővér. Okos, laza és menő. Makacsságban és a család iránti felelősségtudatban olyan volt mint én. Sosem hagyta, hogy másoktól kelljen neki vagy nekünk függnünk és el is várta tőlünk, hogy mi se legyünk ingyenélők. Néha igazán kemény tudott lenni és nem tagadom akkor féltem tőle. Ő meg tudott minket regulázni. A húgunk Koya az más volt. Ő szétszórt volt, gyerekes és félt az idegenektől, de gyorsan barátkozott. Az emberek szerettek a közelében lenni mert csinos volt, kedves és ártatlan. A világot úgy nézte, hogy mindig a szép dolgokat látta csak. Ez a néha kicsit fárasztó, de elragadó személyiséggé tette egyben sérülékennyé is. Ezért voltunk mi két idősebb testvér ott neki. Vigyáztunk rá. Nem hagytuk, hogy a gonosz világ bánthassa őt. Pedig a gonosz világ megtett mindent, hogy bántsa nem csak őt hanem minket.

Még gyerek voltam mikor a szüleink meghaltak. Ezért is nem emlékszem rájuk. A nővérem úgy mesélte akkor a dolgok elég rosszul alakultak. Benne volt a pakliban az árvaház és hogy el leszünk választva egymástól. Ekkor jelent meg a színen Muramoto Takashi anyánk öccse, aki maga is csak tizenkilenc volt. Hogy miképp intézte el, hogy hozzá kerüljük azt nem tudom, de biztos csalt is egy kicsit. Így viszont együtt maradhattunk. Ezzel persze talán még maga sem tudta milyen áldozatot vállalt. Három gyerekre vigyázni akik közül a legkisebb három éves, miközben a napja nagy részét a gyárban tölti és dolgozik mint egy igavonó barom és próbál az ezért kapott kis pénzéből kijönni egy igazi művészet, de igyekezett mindig mosolyogni és sosem mutatni mennyire fáradt. A nővérem persze már akkor is okosabb volt a koránál és látta rajta. Igyekezett segíteni neki. Minden házimunkát amit tudott ő megcsinált és minket is bevont ebbe. Nem akart csak kolonc lenni az öreg nyakán. Én ezt akkor még nem értettem meg. Annyit láttam, hogy mi törölhetünk fel és sepregethetünk míg a többi gyerek játszik az utcán. Egyszer elszöktem és velük mentem. Rossz nálam nagyobb kölykök voltak. Igazi bajkeverők. Egymást folyton szívatták és csak a csínyeken járt az eszük. Káromkodni is tőlük tanultam meg. Azt mondták ők majd belevisznek a tutiba én meg el is hittem nekik. A főnök egy magas barna rövidre nyírt hajú kölyök volt. Igazi huligán. Úgy hívták Sadou. Tetszett, hogy neki nincsenek felelősségei és őt senki sem meri nyaggatni. Úgy nézett ki mint akinek semmi problémája nincs. Szívesen lettem volna a helyében. Főleg mikor hazamentem. A nővérem közölte, hogy ami az én feladatom volt azt ő és a húgom megcsinálták. Kioktatott, hogy mi egy férfi dolga, milyen az egyenes, tisztességes ember és megkérdezte, hogy én talán nem látom amit Muramoto tesz értünk. Az előbbiek után az utolsó és főként a hangsúly amivel mondta megütött engem. Főként mert addig nem láttam. Ahogy megértettem a helyzetünket fogtam fel a nővérem szavait és azt milyen a világ. Az után sosem szöktem el. Nem érdekelt a többi srác mit mondott.

A nővérem ahogy nőtt úgy vállalt el egyre több feladatot a ház körül. Ő takarított és megtanult főzni is. Persze amit tudtam és engedett abban segítettem neki. A húgomnak pedig így normális gyerekkort tudtunk teremteni és ő tudott játszani. A nővérem később fizető munkákat is vállalt amit tudott. Nem keresett sokat és a sok munka néha nem is volt túl egészséges számára. Nekem péktanoncnak sikerült elkerülnöm. Az sem volt könnyű meló főként, hogy még gyerek voltam és a főnököm alaposan kihasznált amiben csak tudott. Meleg volt, nehéz zsákokat kellett emelnem és a főnök zsugori volt viszont volt jövőm. A pékszakma ugyanis nem rossz hivatás. Rájuk mindig szükség van. Szép lassan meg is erősödtem és ezt észre is vették és nem csak nem a főnököm, aki jobban dolgoztatott. Egyik este hazaféle Sadou, akivel annak idején egyszer játszottam mellém szegődött. Sokat változott. Ő már kész felnőtt volt és elég rossz arcú is. Munkát ajánlott. Azt mondta nem túl legális, de jól fizet. Természetesen azt mondtam nem kell. Nem akartam ilyesmibe belekeveredni, de folytatta. Beszélt a családomról, hogy jobban élhetnének. Nem kéne szűkölködnünk. Lenne jövőjük a testvéreimnek és nem a házasság lenne az egyetlen lehetőségük, hogy ne csóróként éljenek. Az utóbbi érve meggyőzött azzal együtt főleg, hogy nemrég a nővérem lebetegedett a sok munkától és ágynak esett. Másnap nem mentem el a pékhez hanem Sadou-val találkoztam. Ő bemutatott a nagyoknak. Igazi ízig vérig bűnözők voltak olyan nyugati öltönyökben amiket mi nem tudtunk volna megengedni magunknak. A feladatom az volt, hogy egy rókaképű öltönyöst kellett kísérgetnem aki védelmi pénzeket szedett be. Be nem állt a szája. Folyton kölyöknek szólított és tanácsoknak álcázva a pénzével és sikereivel hencegett miközben engem valami műveletlen parasztnak állított be.
Oswald kof mugen zillion by orochidarkkyo-d6iwb4a

A rókaképű behajtó

A munka mondhatni egyszerű volt. Akikhez elmentünk általában inkább fizettek. Nekem csak állnom kellett és szigorúan néznem miközben a róka képű, akinek a nevét sosem tudtam meg, beszélt. Nem volt olyan fárasztó mint a péknek dolgozni, de lelkileg jobban megviselt. Féltek tőlem, tudtam, hogy amit teszek rossz és néha az áldozat családját és gyerekeit is láttam. Folyamatos bűntudat gyötört, de a családomért tettem. Az így szerzett pénzt persze egyben nem rakhattam ki otthon az asztalra. Csak keveset amennyit a péktől is kapnék. A többit vészhelyzetre tartalékoltam. Volt, hogy kicsit többet mutattam meg és azt hazudtam a pék valamiért többet adott és megdicsértek. Büszkék voltak rám pedig valójában mások pénze volt. Ezen rontott a helyzet mikor egyszer egy idősebb fickó nem akart fizetni. A rókaképű persze erősködött. Meg is fenyegette, hogy ha nem fizet majd a családja látja a kárát. A fickó erre felkapott egy fahasábot és ránk támadt. Gondolom senki nem lepődik meg, hogy az öltönyös egyből meghátrált és rám kiáltott, hogy csináljak valamit. Nem akartam bántani a fickót, de mikor az vállon vágott akkor reflexből visszacsaptam. Földre került és megütötte magát. Teljesen zavarba voltam. Fel sem tudtam fogni miképp történhetett ez egy egyszerű behajtó munkából. A rókaképű bátorsága csak ekkor tért vissza. Mocskolta a földön fekvőt, a szeme láttára szétverte a házát és megmondta, hogy következőnek kétszer annyit kérünk amit ha nem ad meg akkor a családtagjai is így járnak. Az öreg meg csak feküdt ott és nézett minket. Láttam a szemében, hogy szar alaknak gondol és én is így éreztem. Gyűlöltem magam. A vállam sokáig fájt még, de nem mondtam el otthon.

Sőt ezek után szinte alig szóltam otthon bármit is. Azt mondtam mindig, hogy fáradt vagyok, majd evés és fürdés után egyből lefeküdtem. Azon kaptam magam, hogy a bűnöző arcomat viselem már az utcán is. Az emberek nem úgy néztek rám mint az előtt, de meg is győztem magam, hogy nem fontos. A lényeg, hogy a családomnak ne legyen semmi baja. A munkám meg kezdett gyümölcsözni. Szereztem ismerősöket és a nagy fiúk is egyre többet dicsértek. Nem érdekelt a dicséretük. Lenéztem őket, de a több pénz lehetősége tetszett. És a lehetőség el is jött. A munkám mocskosabb lett. Az, hogy embereket verek különböző okokból már napi rutinná vált számomra. Megtanultam hol fáj igazán és hogyan lehet úgy helyben hagyni valakit, hogy azzal kellően megfélemlíthessek másokat. Egy dagadt harcsabajszú fickó figyelt rám. Ő már kevesebbet beszélt hozzám mint a Rókaképű, akkor is főként csak elmondta mi a feladatom. Ölnöm nem kellett, de sosem felejtem el azokat a könyörgéseket melyek aztán esténként is velem maradtak. Egyszerűen nem akartak kimenni a fejemből. A feszültség nőtt és olyan voltam otthon is és az utcán is mint egy felhergelt vad. Ha megláttak sokan inkább kitértek az utamból. Otthon pedig már kimondottan nehéz volt nem mutatni, hogy mit érzek. Emlékszem valami apróság miatt úgy rászóltam a húgomra, hogy megsirattam. Később vettem neki édességet bocsánatkérésem jeléül és azt mondtam, hogy csak ennyire tellett ezért a többieknek ne is szóljon róla. Megígértem neki, hogy egyszer majd mindenkinek fogok venni valamit és mindenkivel kibékülök.

Másnap a főnökök ismét sokat dicsértek és azt mondták ha így folytatom sokra vihetem és akár kikerülhetek a hentes munkakörből is, hogy igazi nagymenő legyek. Ez nekem tetszett. Csak másoknak nem. Aznap este néhányan körbevettek és megmondták, hogy hagyjam abba a teperést. Ha így folytatom akkor nem lesz jó vége. Maradjak verőlegénynek mert úgyis csak az illik hozzám. Mondtam, hogy olyan voltam mint egy felhergelt vad. Elküldtem őket az anyjukba és megmondtam, hogy az ijesztgetésük ellenem nem használ. Valószínűleg akkor végem lett volna ha az utcán nem jár pont arra két rendőr. Hazamentem és hamarosan már szinte el is felejtettem mi történt. Pár nap múlva csak későn értem haza mivel ittam kicsit. Akkoriban kezdtem el. Kicsit megnyugtatta az idegeimet. A házunk előtt zsaruk voltak. Egyből összeszorult a gyomrom és a lábaim elgyengültek. Majdnem ott helyben elájultam, de erőt vettem magamon és közelebb mentem. Nem akartak átengedni, de láttam, hogy minden fel volt dúlva a szívem a torkomban éreztem. Megkérdeztem mi van a családommal és a nyomozó lesütötte a szemét. Nem kellett válasz. Mindennek vége volt. Teljesen összetörtem. Arra sem emlékszem miként kerültem a rendőr őrsre. Egy fiatal tiszt kérdezett ki. Azzal, hogy nem voltam otthon nem hazudtam. Azt is megmondtam, hogy inni voltam és akár ellenőrizhetik is. Azt viszont csak másnap tudták volna, hogy a péknél dolgoztam, de elengedtek.

Tudtam mit akarok. Bosszút és nem volt sok időm. Elmentem Sadou házához. Nem volt otthon. Betörtem, feldúltam a házát és elvittem a stukkerét. Életemben nem fogtam még fegyvert, de nem érdekelt. Az sem, hogy mi lesz velem holnap. Meg akartam fizetni a férgeknek akikről pontosan tudtam kicsodák. Azok akik megfenyegettek, hogy álljak le és maradjak a saját súlycsoportomnál. Elmentem a bárba ahol lógni szoktak ilyenkor. Meglepően könnyen bejutottam. Egyszerű két szintes épület volt kis asztalokkal és hangulatos félhomállyal. Nem kellett sokat keresni őket. Ott ültek az egyik asztalnál és úgy beszélgettek mintha mi sem történt volna. Hamar ők is észrevettek engem és sietve átvágtak a báron és kirohantak a hátsó ajtón. Nem hagyhattam meglépni őket úgyhogy gondolkodás nélkül utánuk iramodtam. Csak a bosszú járt az eszemben mindenkit, aki az utamba került félrelöktem. Kirohanva a hátsó ajtón pedig olyasmit láttam amitől meghűlt bennem a vér. Ott állt vagy egy tucat ember, köztük Sadou is fegyverrel a kezükben. A lopott stukkerhez kaptam, de már elő sem tudtam rántani. Lövések dördültek és földre kerültem. Ami érdekes, hogy nem éreztem fájdalmat. Ha mondtak is valamit nem emlékszem rá. Valahogy nem érdekelt mi történt velem. A mellkasomhoz értem és mikor megnéztem véres volt a kezem. Felfogtam, hogy meglőttek, de már nem éreztem ennek a jelentőségét. Álmosnak éreztem magam. Szép lassan lecsuktam a szemem és olyan volt mintha elaludnék. Így haltam meg.

Lélekként Szerkesztés

Fogalmam sincs, hogy halálom után mennyivel keltem fel. A nyomokat mindenesetre már feltakarították. Nem nagyon fogtam fel a helyzetet. Szétnéztem magamon, de sérülést nem láttam viszont egy láncot a mellkasomból igen. Elég durva úgy ébredni, hogy némi ólommal feküdtél le és egy lánccal kelsz fel. Ha azt mondanám beparáztam túloznék, de az is hazugság lenne, hogy teljesen nyugodtan fogadtam. Megpróbáltam kiszedni magamból, de fájt így hagytam. Felkeltem és bementem a bárba. Mit is mondhatnék? Nem volt ott senki, a székek fel voltak pakolva, sötét volt és kihalt. Egyszóval hangulatos. Bár nekem nem nagyon volt kedvem a hangulatot élvezni. A gáz az volt, hogy be voltam zárva. Valami olyasmit mondtam, hogy a macska rúgja meg és az ajtónak dőltem. Nem tudtam mit tehetnék vagy mi lesz velem. Azt hittem direkt zártak be és terveik vannak velem. Alapból kicsit kezdtem ideges lenni és olyasmi történt amitől még inkább az lettem. Egyszerűen átestem az ajtón mintha ott sem lett volna. Ott ültem az utcán, emberek mentek haza, engem észre sem vettek és az előbb estem át egy ajtón mintha ott sem lett volna. Ez durva volt. Mikor pedig megálltam előttük akkor is nekem mentek volna. Nem látnak az emberek és átmegyek a falakon. Egész hamar leesett mi történt velem. Elég fura érzés rájönni, hogy halott vagyok. Olyan ijesztő és magányos. Talán valami ismerős hely kellett vagy fogalmam sincs. Mindenesetre hazamentem.

Nem volt ott senki. A rendőrök lezárták, de közülük már egy sem volt ott. Átsétáltam az ajtón és ott voltam a házban. Sötét volt, de így is láttam mindent. Az egész helyet feldúlták. A bútorokat összetörték és minden értéket amit találhattak elvitték, de nem ez volt a legrosszabb. Először az öreg testének körvonalait vettem ki. Minden bizonnyal a lányokat hátraküldte, hogy tűnjenek innen és a következő szobában tényleg ott voltak ők is. Az egyik, szerintem a nővérem volt aki a testével védte a húgomat. Mindez miattam. Fizikailag fájt látnom ezt. Nem is bírtam és elszaladtam. A gondolataim kavarogtak, nem tudtam mit csináljak. Miért csak én? Az is eszembe jutott, hogy talán büntetésképp maradtam itt. Logikusnak találtam. Közben a lábam csak vitt, de fogalmam sem volt, hogy merre.

Csak néztem ki a fejemből mikor is egy furcsa öltözetű alak magára vonta a figyelmem. Fekete kimonó, fehér alsó ruházat és egy kard az oldalán. Igen egy kard. És engem nézett. Egyébként ápolt rövidre nyírt, szőke borotvált fickó volt. Olyan csini fiú akik után felsikoltanak a lányok. Nagyon furcsa volt, hogy engem nézett. Magam mögé néztem, hogy nem-e csak átnéz rajtam, de nem. Ez parás volt. Elkezdtem futni, de fogalmam sincs miért. Meghalt a családom, meghaltam én is, ki voltam teljesen. Futottam az emberek közt majd egyszer csak annyit éreztem, hogy kirúgják alólam a lábam, dobtam egy hasast és mikor felkeltem volna egy kard meredt a mellkasomnak. Na, ez jól esett. Egy tizenhat éves egyébként is stresszes srácnak meghal a családja, meghal ő is, senki nem látja, fogalma sincs mi van és egyszer csak egy idegen fazon kardot nyom a mellkasához. Persze a shinigamit nem nagyon érdekeltem, közönyösen elmondta a lényeget vagyis, hogy ő egy shinigami és elküld a lelkek világába. Egyből feltettem az egyetlen engem foglalkoztató kérdésemet vagyis, hogy a családom ott van-e. Megkaptam a hasonlóan barátságos választ, hogy igen, de nem hiszi, hogy valaha is találkozunk. Kösz. Ha nem lettem volna kicsit sokkos akkor tuti megemlítem a fickó anyját pár olyan helyzetben aminek köze volt ahhoz, hogy kinyomja magából azt a beképzelt férget. Persze nem tettem. Még megkérdeztem mi lesz a gyilkosunkkal. Jött a válasz, hogy majd ha meghalnak megbűnhődnek. Ezt nem nagyon akartam elfogadni, de jött a lélektemetés. Így kerültem a lelkek világába.

Rukongai-i kóborlások Szerkesztés

Adrian-rubinsky-3783

Miki

Szóval a helyzet a következő volt. Ott álltam Rukongai egyik kerületében és néztem értetlenül. Lánc már nem volt a mellkasomban viszont nagyon nem akartam elhinni, hogy az a lelkek világa lenne. Az emberek dolgoztak, néhányan elhordott ruhákat hordtak, egy fickó pedig izzadva egy gyaloghintót húzott. Ki az aki így képzeli el a halál utáni életet? Én nem. Egy idősebb kopasz fickó szólított meg és hívott meg egy reggelire. A mondatomra, hogy nem vagyok éhes felkacagott, közölte, hogy nem is leszek, de azért tartsak vele. Az öreget Miki-nek hívták. Ő volt az aki felvilágosított róla, hogy hol vagyok, miként mennek itt a dolgok és aki először szállást is adott nekem. Miki jó arc volt és pénzes. Ritka kombináció. Nagy háza volt és nagy családja. Adott enni és minden kérdésemre szívesen válaszolt. Mikor pedig a családomról kérdeztem őszinte részvéttel közölte, hogy itt a legtöbben nem találkoznak a másik világi családjukkal. Neki köszönhetően éltem túl az első napokat lélekként és lendültem túl a halálom utáni sokkon. Mégis mikor felajánlotta, hogy maradjak velük és legyek a családja része akkor udvariasan elutasítottam. Nekem már volt családom. Miki szomorúan, de megértette. Adott ételt, vizet és ruhákat. Mint mondtam ő egy rendes fazon volt. Mikor élt akkor állítólag három gyereke halálát kellett végignéznie. Talán ezért is akart mindenkiről gondoskodni. Mindenesetre az ő kedvességével ifjonti szívemben vágtam neki a világnak a családomat keresni és hamar ki is lett ölve belőle mindkettő.

Rukongai és főként néhány területe, igen hamar ráébreszti az embert, hogy bár ide csak jó emberek lelkei kerülnek itt már igazi szemétládák válhatnak belőlük akik képesek egy kis kajáért megkéselni bárkit akár annak ellenére is, hogy ők maguk nem éhesek. A naivitásomat és a büszkeségemet el kellett dobnom, hogy életben maradhassak a legmocskosabb környezetben is. Töltöttem éjszakákat árkokban? Igen. Kértem szállást egy fiatal özvegyasszonytól, háláltam meg természetben majd léptem le másnap? Igen. Vertem ki egy bandita fogát kővel majd raboltam ki? Igen. A családomat megtaláltam? Nem. A remény pedig szép lassan veszett el a szemem elől ahogy a cél is. A züllöttség pedig részemmé vált. A kérdésre, hogy hallottak-e róluk már előre tudtam a választ. Kezdtem ismét szétesni. Kötekedő lettem és szívesen beszólogattam idegeneknek.

Ekkortájt találkoztam két shinigamival akik járőröztek. Az egyik kinyalt volt és úgy járkált mintha meg akarná szagolni a napot, a másik pedig egy izmos, lófarkas alkoholista, aki annyiban hasonlított a másikhoz, hogy ő is különbnek tartotta magát az egyszerű lelkektől. Mintha nem ugyan onnan indult volna ő is. Megszólítottam őket. Meg akartam tudakolni mi is igazából egy shinigami. Megtudtam. Beképzelt seggfejek a shinigamik. Olyan leereszkedően beszéltek velem, mint valami alacsonyabb rendő életformával. Ezt pedig nem hagytam. A túlérzékeny lelki világukba gázolva pedig elő is jött az igazi természetük. Még csak a feltételezés is, hogy ne ők lennének a teremtés koronája és hogy valójában csak két barom akik azt hiszik, hogy ami az oldalukon lóg kard, az pótolja ki a nadrágjukban lévőt olyan súlyos lelki sebeket okozott nekik, hogy súlyos testi sebeket okoztak nekem, megjegyezték, hogy egy szánalmas söpredék vagyok és kár egyáltalán időt pazarolniuk rám. Ekkor döntöttem el, hogy shinigami leszek, elverem őket és arccal a földön húzom végig egész Rukongai-on, hogy dicsőséges lábuk nyomát maguk nyalják fel és persze mert hátha hallok valami egyszerűbb megoldásról, hogy megtaláljam a családom.

Meg is kezdtem az edzésemet, ami eléggé különleges volt. Nem a leghatékonyabb sőt még inkább lezüllesztett engem. Edzésem lényege az volt, hogy erősebb legyek másoknál. Ehhez pedig legjobb módszernek a kocsmai verekedéseket találtam. Érdeklődni a családom után, majd a legjobb bunyós után és őt megpróbálni elverni. Az esetek nagy részében nem sikerült. Néha csak a csodával határos módon éltem túl a bulit vagy egy jótevőmnek köszönhetően, de nem adtam fel. Vándorlás, szerencsejáték, kocsmai verekedések, ivászat. Ezzel a négy szóval jellemezném a felkészülésem az akadémiára. És egy nap pedig mikor egy böhöm nagy hombár állatot kifektettem egy kocsma közepén rég nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Megéheztem. Tudtam, hogy ezek szerint itt az ideje elkezdeni a shinigami edzést. A kapuhoz közelebbi kerületbe vándoroltam és jelentkeztem erre a bizonyos puccos akadémiára.

Lélek továbbképző akadémián Szerkesztés

Hogy itt milyen az életem? Gáz. Úgy kezelnek mint egy kölyköt, mindenki lenéz, Akadémista társaim naiv idióták akik a világtól elzárva éltek, nincs mit csinálnom szabadidőmben és a reményem, hogy itt találok valami könnyebb módszert, a családom megtalálására darabokra hullott. Viszont kezdek egyre jobb lenni a többieknél és vicces az órákon beverni a fejüket.

Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.