FANDOM


Maximilian Stoltz
Maxi
Adatok
Született június 18.
Kor 18
Faj Quincy
Nem férfi
Magasság 180 cm
Súly 65 kg
Hajszín fekete
Szemszín vörösesbarna
Bőrszín fehér
Vércsoport A
Politikai hovatartozás
Hovatartozás Karakura High School
Foglalkozás Diák
Személyes információk
Rokonok Sophie Beier (édesanya, 47 éves)
Alexander Stoltz (édesapa, elhunyt)

Jellem Szerkesztés

Felsőbbrendűnek érzi magát mindenkinél, aki nem quincy. Szereti sértegetni a másikat és túl komolyan vesz mindent. Büszke quincy létére és mikor csak lehet hangot ad ennek. Nem barátkozik, csak szövetségeseket gyűjt. Minden lépését kétszer átgondolja és mindenhez kigondol egy b tervet is. Az apja halála után lett olyan amilyen.

Kinézet Szerkesztés

Bőre hófehér mintha soha nem érte volna napfény éppen ezért hathat rémisztően a vöröses-barnás szeme. Szeméig érő fekete haja van mely körülöleli arcának egy részét. 180 centiméteres magasságához hatvanöt kilogrammos testsúly párosul. Szereti a drága de kényelmes ruhákat ezért mindig ilyeneket vesz fel.

~ Történet ~ Szerkesztés

SzületéseSzerkesztés

Tizennyolc évvel ezelőtt születtem japánban. Édesapám és Édesanyám is német származású volt ezért van német származású nevem nekem is. Ők a születésem és a fogantatásom előtt négy évvel költöztek Japánba. Az ok az volt, hogy édesapám vállalkozása átköltözött és ezért jött Ő is. Nem szeretett volna elszakadni anyámtól és csak x időnként hazajárni ezért nagy nehezen sikerül rávennie anyámat is a költözésre. Átlagos kisbaba voltam. Ettem, aludtam. Nem hisztiztem soha. S ezt a szüleim nagyon díjazták bennem. Ahogy egyre idősebb lettem egyre több dolog érdekelt és egyre több dolgot kérdeztem a szüleimtől a nap mind a huszonnégy órájában. Ha valamire nem a számomra megfelelő választ kaptam, akkor addig nyaggattam Őket, amíg normális választ nem kaptam. Így teltek és múltak az évek, míg el nem érkeztem az iskolához.

Az első iskolai évekSzerkesztés

Maxi2
A szüleimen kívül nem tudtam más embert elviselni a közelemben és ezért féltem is az iskolától és ezt elmondtam nekik is. Nagy nehezen sikerült rábeszélnem őket, hogy az alsós éveimet magántanulóként végezhessem el, míg hozzá nem szokok a sok emberhez. Ez számomra csak annyit jelentett, hogy többet kellett tanulnom a többi diáktársamhoz képest ugyanis negyedévente vizsgáztattak, hogy alkalmas vagyok erre az egész magántanulós dologra, hiszen itt saját magamtól kellett felkészülnöm minden tananyagból.
Maxi1

A nagy titokra fény derülSzerkesztés

Maxi3

Egy nap az édesapám behívott a dolgozó szobájába. Ez a dolog új volt, számomra mert soha nem engedett be és soha nem engedte, hogy zavarjam, miközben dolgozik. Ő az asztalnál ült és komor tekintettel nézett rám a szája mégis mosolygott, ahogyan álltam előtte. Eleinte azt hittem valami rosszat tettem vagy a jegyeim voltak a rosszak vagy elfelejtettem valamit megcsinálni.  Kezével jelezte, hogy foglaljak vele szemben helyet. Nyeltem egy nagyot és leültem. - Maximilian.. itt az ideje, hogy bevezesselek a családunk évszázadokon át titkolt múltjába amiről más ember nem szerezhet tudomást. – mondta komoly hangon majd kihúzta asztalának egy fiókját és elővett egy kisebb ékszeres dobozkát, amit kinyitott és átadott nekem. A dobozban Egy széles, fém karkötő volt a közepén egy fura kereszttel. Kivettem és egyből a jobb kezemre helyeztem majd apámra tekintettem értelmetlenül.  Valószínűleg kiolvasta a tekintetemből, hogy semmit nem értek ebből az egészből és ezért elmagyarázott mindent. Azt mondta, hogy mi valami Quincyk vagyunk ráadásul tisztavérűek, amit nagy becsben kell tartani és, hogy nekem is majd egy tisztavérű Quincyt kell elvennem feleségül ha, eljön az ideje. Aztán mondott olyat is, hogy a karkötő, amit adott segít nekem megidézni a fegyveremet, mert, hogy mi spirituálisan érzékenyek vagyunk és megérezzük a gonosz jelenlétét. S az a feladatunk, hogy ezt a gonoszt elpusztítsuk. Mesélt arról is, hogy a gonosz Lidérceknek hívják és, hogy nagyon veszélyesek ránk nézve ezért minden áron a megölésükre kell koncentrálni. Majd miután befejezte a beszámolót és csak ültem nagyra nyílt szemekkel és tátott szájjal. Azt hittem, hogy csak egy mese, amit előadott és biztos mindjárt kinevet, hogy bevettem, de helyette feláll és a szoba közepére sétált. Pontosan nem tudom mit csinált, de a szobát vakító kék fény töltötte be. Én a szememhez kaptam, mert bántotta lélektükreimet a fény. Csak az után eresztettem le a szemeimet takaró kezeimet miután megbizonyosodtam róla, hogy hozzászoktak az erős fényhez. Azonban ekkor már csak egy dolog világított kéken és nem is olyan erősen az pedig nem volt más, mint egy íj apám bal kezében.  Be kell vallanom megrémültem és kifutottam a szobából apámat magára hagyva. Nem akartam hinni a saját szememben. A fejemben pedig csak azok a mondatok kavarogtak, amiket Ő mondott, hogy Quincyk vagyunk és el kell pusztítanunk a gonoszt és társaim. A szobámhoz érve becsuktam magam mögött az ajtót majd be is zártam. Nem voltam kíváncsi semmire. Se az apámra se az anyámra. mindent kizártam és az ágyamba bújtam a takarót pedig a fejemre húztam. Órákig csak forgolódtam. Nem tudtam elaludni, mert nem hagyott a kíváncsiság. A rémület pár óra leforgása alatt átment kíváncsiságba és a tudás utáni éhezésbe.  Kimásztam az ágyból és visszasiettem apám dolgozószobájába, aki meglepődve látta, hogy ott állok az ajtóban elszán arccal. - Taníts meg mindenre, amit tudnom kell! – utasítottam a saját apámat, aki erre hangosan felkacagott majd elküldött aludni azzal a mondattal, hogy majd holnap kezdetét veszi a kiképzésem, de az csak kipihenve fog menni. 

A kiképzés és a tragédiaSzerkesztés

Maxi4

Másnap dél körül tértem magamhoz és egyből az apámhoz siettem, hogy elkezdhessük az edzést.  Széles mosollyal az arcán fogadta az elszántságot, amit látott a tekintetemben és egyből a hátsókertbe irányított. Ott elmagyarázta, hogy hogyan is kell az íjat megidézni. Valami reishit kellett a kezembe összpontosítanom. A magyarázatnak a többségét nem értettem csak azt, hogy a kezemre kell koncentrálnom és, hogy íjat kell formálnom.  Beálltam a kert közepére kicsit előrenyújtottam a kezemet és elkezdtem koncentrálni. Bíztam benne, hogy olyan menő vagyok, hogy elsőre sikerül, de sajnálatos módon nem így történt. Rá kellett jönnöm, hogy ez az egész dolog nem is olyan egyszerű, mint ahogyan az elsőre gondoltam, de nem adtam fel. Estére eljutottam odáig, hogy valami elkezdett pislákolni a kezemnél, de két másodperc múlva eltűnt mintha ott se lett volna.  Nagyon elkeseredtem és szó nélkül a szobám felé vettem az irányt nem törődve apám nyugtató szavaival. Bár legbelül tudtam, hogy nem kéne keseregnem ezért de mégis rosszul esett, hogy nem sikerült elsőre.. a szobámba érve bedőltem az ágyamba és másodpercek alatt elnyomott az álom.  Az elkövetkezendő másfél évben szintúgy sikertelen volt minden egyes próbálkozásom az íj megidézését illetően. Apám is kezdte feladni. Már nem úgy nézett rám, mint a kis tehetségére, aki a tanulásban kitűnő volt.. hanem mint egy szégyenfoltra a családfánkon. Igaz ennek soha nem adott hangot, de láttam ahogyan rám néz és ez nekem iszonyatosan rosszul esett. Éppen ezért döntöttem úgy egy este mikor megéreztem egy lidérc jelenlétét, hogy talán éles helyzetben sikerül és majd megmutatom apámnak, hogy mégsem vagyok egy csődtömeg.   Felöltöztem és hangtalanul kiosontam a házból egyenesen a lidérc felé véve az irányt. Az a mocsok jóval messzebb volt mint ahogy érzékeltem, de végül csak megtaláltam. Éppen egy lelket falt fel a szemem láttára. Ez a látvány nagyon felkavart és úgy döntöttem, hogy végzek vele hiszen bűnt követett el. Futni kezdtem majd mikor elé értem és láttam, hogy észrevesz a kezemre kezdtem összpontosítani, de nem történt semmi. A lidérc azonban csak közeledett és közeledett.  S mikor már közvetlenül előttem volt megrémültem. Köpni nyelni nem tudtam. Ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora hülyeségre vállalkoztam.  - Finom falat – morogta a lidérc mély és rekedtes hangján majd lecsapott jobbjával. Azonban ahelyett, hogy megfogott volna az egyik közeli fának csapott. Háttal érkeztem a keményfának és nyögések közepette csúsztam le a földre.  Nem kaptam levegőt és iszonyatosan fájt a hátam. ~Szóval ez itt a vég..~ gondoltam majd éles kék fényre lettem figyelmes. A fény felé tekintettem és apám állt ott.. Mérgesen nézett rám majd a lidércre aki felé kilőtt egy nyilat. Még szánalmasabbnak éreztem magam. Apámnak kellett a segítségemre sietnie mert bolond módjára azt hittem, hogy most sikerülhet.. - Te idióta.. hogy képzelted? A kiképzéseden se tudtad megidézni az íjjad.. Akkor majd valószínűleg most..- apám mondatát hangos morgás és fogak csikorgása törte meg majd csontok roppanása. A fák közül ugrott elő még egy lidérc aki kettéharapta az éppen engem dorgáló édesapámat. Rémült tekintetekkel meredtem felsőtestére, ahogyan zuhan a föld felé vércsíkot húzva maga után.  - NEEEEEEEEEEE – ordítottam majd egy másodperc tört része alatt apám teteménél teremtem. A kezembe zuhant az élettelen testrész én pedig hangos zokogásba kezdtem. A lidérc pedig miután el nyamnyogta apám leharapott részét célba vett. Én a dühtől és fájdalomtól elvakultan felálltam és szembefordultam a gonosztevővel. - Megöllek, megöllek, megöllek az egész fajtádat KIÍRTOOOOM! – ordítottam rá a lidércre aki hangos nevetésnek tűnő hangot adott ki és futni kezdett felém. Én pedig felé.  ~ Most vagy soha..!~ gondoltam majd a kezemre összpontosítottam, amiben megjelent a kéken tündöklő íj. Elégedett mosollyal az arcomon kezdtem el cikázni a lidérc felé. Ekkor tudatosult bennem, hogy már nem futok, hanem szinte teleportálok.  A gyorsaságom és az íjam láttán a lidérc megtorpant mintha nem értené mi is történt pontosan.. Én viszont tudtam.. Végre sikerült és bosszút állhattam az apámért. Nyilak sokaságát lőttem ki rá majd mögé kerültem és onnan is vagy húsz nyilat engedtem szabadjára. A lidérc ordítva foszlott szét miután egymás után négy nyílvessző ékelődött csontos maszkjába.  A sikerem után apám holtestét nem cipeltem haza hanem névtelen bejelentést tettem egy gyilkosságról. Én pedig hazasiettem anyámhoz, aki mintha tudta volna mi történt sírva fakadt majd lekevert nekem egy iszonyatosan nagy pofont.

- Tűnj innen! Takarodj ebből a házból! – ordított velem én pedig nem tehettem mást. A szobámba érve a lehető leggyorsabban összepakoltam minden ruhámat majd a zsebpénzemmel a kezemben eltűntem a házból és azóta se mentem haza.
Maxi5

A tragédia utáni életSzerkesztés

HAMAROSAN

Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.