| |
| Született | I.e 730 |
| Kor | 2747 év |
| Faj | Farkas isten |
| Nem | Férfi |
| Magasság | 210 cm |
| Hajszín | Ezüst |
| Szemszín | Ezüst |
| Bőrszín | világos |
| Különleges ismertetőjegyek | A testüket igen sok sebhely borítja. Remus~nak az arcán is látható egy karmolás, vagy vágás helye, Romulus arca ilyen téren sértetlen. Így is lehet őket könnyeden megkülönböztetni. |
| Hovatartozás | Atreia / Farkas falka |
| Korábbi hovatartozás | Róma |
| Foglalkozás | Remus -A falkájának az alfája
Romulus az alfa utáni első farkas |
| Korábbi foglalkozás | Romulus-Róma alapítója és uralkodója / még korábban pásztor
Remus - Róma alapítója / még korábban pásztor |
| Partner | Ninurta-Ra’im-Zerim |
| Családi állapot | Remus - egyedülálló
Romulus - családos |
| Képesség | Alakváltás |
Romolus és Remus []
Név: Romulus /Mealhor
Remus / Marunihr
Kor: 2747 évesek (2017)
Születtek: I.e 730 / Rea Silvia és Mars fiai
Magasság: 210 cm
Haj/bunda: ezüst
Szemszín: ezüst
Jellem[]
Romulus: Megfontolt. Nagyon sok időt töltött emberek társaságában, köztük élt, és ez meg is látszik rajta. Lényegesen könnyebben érti meg őket, mint bátyja. Fizikailag picit gyengébb, mint bátyja, ám ravaszsága, és taktikai érzéke ezt a kis különbséget legtöbbször kipótolja. Mióta újra összekerült testvérével, újra közös a falkájuk, igyekszik mindenben támogatni bátyját. Emellett azért nem lehet megfelejtkezni arról sem, hogy egy farkas. Noha igen emberi, attól még érzékelhető egész személyiségén neki is, akárcsak bátyjának, a ragadozó. Amilyen jól meg tudja érteni az embereket, ugyanolyan könyörtelenséggel képes lecsapni az ellenfeleire.
Remus: Benne jóval erősebb a farkas, mint öccsébe. Ez a jellemén is meglátszódik. Ami a szívén, általában az a száján is. Nem mindig érti meg az embereket, és az észjárásukat. Viszont igen csak kifinomultak az ösztönei. A kor és a tapasztalat türelmesebbé, és taktikássá tették őt is, ámbár van, hogy még kikéri az öccse véleményét is egy-egy helyzetben. Tiszteli a környezetét, de meg is követeli ugyanő tiszteletet. Az egész megjelenésén látszódik, hogy egy alfahím.
Történetük:[]
Alba Longa számos uralkodója közül talán a legigazságosabb Numitor volt. Ám volt neki egy féltékeny és becsvágyó öccse Amulius, aki magának akarta a hatalmat. Csellel el is orozta bátyja trónját. Fivérét száműzte, annak leányát Rea Silviá~t pedig Vesta Szűzekhez rendelte. (Ne lehessen gyermeke, aki bosszút állna rajta) Azonban a Sors istennője másképp látta jónak. Mars a háború istene egyik alkalommal meglátta a szolgálatot teljesítő Rea Silvia~t, és bele szeretett. Szerelmük gyümölcseként ikerfiai születtek a papnőnek. Amulius éktelen haragra gerjedt, amikor tudomást szerzett a gyerekek születéséről. Rea Silvia~t egy föld alatti börtönbe vetette, a fiúknak pedig pusztulniuk kellett. Azonban Fortuna újfent másképp döntött. Megkegyelmezett Mars isten fiainak, és a kivégzők a csecsemőket gyékény kosáron vízre bocsátották ahelyett, hogy megölték volna. Amikor a kosár a szárazföldre ért, ott egy anyafarkas fogadta magához a fiúkat. (Ekkor jelentkezett először az alakváltás náluk) Amíg elég nagyok nem lettek, az anyafarkas vigyázott rájuk, majd mikor elég idősek lettek hozzá, egy pásztor és a felesége vette őket magukhoz. Felnevelték őket, és jó szülőkhöz méltóan mélyen hallgattak a fiúk furcsaságaikról. Az alakváltó képességeikről, hogy képesek farkas alakját felvenni. Pásztoroknak nevelték őket, Amulius nyájaira vigyáztak. Egész addig, míg Remus össze nem veszett a nagyapja pásztoraival (már akkor is balhés volt a gyerek) és Amulius oda nem adta Numitor~nak, hogy ítélkezzen rajta. Ám Remus~t felismerte a nagyapja, és amikor Romulus utána ment, hogy kiszabadítsa, begyűjtötte az unokáit. Közösen legyőzték Amulius~t, és kiszabadították Rea Silvia~t. Numitor visszakapta a trónját. Ám a fiúk, egy háború isten génjeit hordozták magukban. Ráadásul fiatalok voltak, és kalandvágyók. Így nagyapjuk áldásával elindultak, hogy új kalandokat találjanak. Egy új város alapjait kezdték el lerakni, ám Remus, az idősebb fivér egyre nehezebben viselte az embereket. Ő többet örökölt a farkasok jelleméből, mint az öccse. Vad volt, lobbanékony, ámbár távolról sem gonosz. Romulus ezzel szemben türelmesebb, és jóval megfontoltabb, mint bátyja. Míg Remus fizikailag erősebb volt, Romulus taktikásabb. Tökéletesen kiegészítették egymást. És mivel Remus nem akart az öccsének bajt okozni, sem meghiúsítani Romulus álmát az új várossal (és birodalommal) kapcsolatban, így úgy döntött, hogy inkább eltűnik az emberek környékéről. Viszont az emberek kérdezősködtek volna a távollétét illetően, ami felfedhette volna alakváltó mivoltukat, amit pedig szigorúan titkoltak, így végül közös megegyezéssel arra jutottak, hogy azt mondják a népnek, hogy Romulus megölte, mert ellent mondott az épülő városnak. Ezzel Romulus hatalma és tekintélye is megszilárdul, és Remus is szabaddá válik. Míg Romulus felépítette a városát, és elkezdett terjeszkedni Birodalmi szinten, Remus a vidék szörnyeivel kezdett el ismerkedni. Persze az ikrek sosem felejtették el egymást, vagy fordultak egymás ellen. Az árnyékból igyekeztek mindenben segíteni egymást. Mind a kettejükön kiütköztek az apjuk génjei. Az alakváltás mellett, zseniális stratéga és vezető vált belőlük. Míg Romulus az emberek között remekelt, Remus egy alakváltó falkának lett az alfája. Kis önkontrollt, türelmet tanult, míg az öccse erőt, és szenvedélyt.
I.sz. 180~ban Romulus csatlakozott fivéréhez a falkába. Még ezek után is igyekezett segíteni Rómát, immáron ő is az árnyékból ügyködve, ám egyre jobban kiütközött, hogy rá már nem tartottak igényt az emberek.
I.sz.395~ben, Róma kettészakadásakor, és a kereszténység egyre komolyabb térnyerése következtében az ikrek, és a falkájuk Atreia~ra költöznek.
Barátság egy morcos mantikórral[]
Remus találkozott először Darmore~ral. I.sz. 220~ban, a még kiéhezett, megkeseredett mantikór az Új Perzsa Birodalomban jelent meg újfent a Földön. Akkortájt háború keveredett a Perzsa Birodalom, és a Római Birodalom között, amibe hát... a jelen lévő háború istenek is óhatatlanul belekeveredtek. Bele értve Ninurta~t és Mars istent, illetőleg a fiait is. Harc téren találkoztak először, ahol is összemérhették az erejüket. Míg ember emberrel csatázott, addig isten istennel harcolt. A harc több színtéren is folyt, nem csak római-perzsa vonalon, ám Darmore helytállását az ellenfelei is elismerték. Többször is megküzdöttek egymással, és a küzdelmek alatt, míg stratégiailag is próbálták egymást kiismerni, megkedvelték egymást. Remus és Romulus taktikás ellenfelek voltak, de ettől függetlenül nemesek a harctéren. Darmore pedig veszélyes ellenfélnek bizonyult úgy is, hogy ketten, vagy sokszor hárman voltak ellene. Ahogy Darmore is elismerte a rátermettségüket, és erejüket. így mikor a háború épp szünetelt, illetőleg, mikor vége lett, utána is keresték egymást társaságát.
Az ellenfelek így lettek szépen lassan barátokká. Remus és Darmore kapcsolata... első hallásra könnyen ellenséges torzsalkodásnak hathat. Előszeretettel szólogatnak be egymásnak, vagy épp tűnhet veszekedésnek, amikor csak társalognak. Romulus más sokkal inkább tisztelettudóan viszonyul a nagymacskához, így vele Darmore is ritkábban perlekedik. Miután Darmore otthont adott nekik, és a falkájuknak, azután, hogy úgy döntöttek, eltávolodnak az Emberek Világától, egymás iránt a hűségük megkérdőjelezhetetlen. És attól függetlenül, hogy Darmore Hulmittu területén is istenségnek számít, egyenrangú felekként bánik a két farkassal. Nem szól bele a falka ügyeibe, amíg azok nem ütköznek a világ szabályaival. És Remus~ék is bármikor harcba szállnának a macskáért, nem kényszerből, sokkal inkább barátságból.
Találkozás a shinigamikkal[]
Noha neki magának nincs gyermeke, elődjének Wepwawet~nek a gyásza őt is mélyen megindította. Így amikor lehetősége volt rá, maga is besegített öccsével a gyermek keresésébe. Igyekezett maga is minél szélesebb területen kutatni. Így keveredhetett Japán környékére is. Feltűnés mentesen és észrevétlenül igyekezett nyomozni, így igazán meglepte, amikor csapdába sikerült sétálnia. Noha nem volt élő, vagy holt a környéken, mégis meglőtték. Több ezer éves lényként nem tudta pontosan követni a technológiai újításokat, és a shinigamik által kihelyezett megfigyelő kamrákat, szenzorokat nem érzékelte. Altató lövedékek fúródtak a testébe, olyan dózissal, ami egy elefántot is minden valószínűség szerint nem csak elaltatna, hanem végső álomra szenderítené. Ekkora adagtól még Remus is kidőlt, bár ő csak elaludt tőle.
Mikor magához tért, egy üveg kapszulában volt, a teste összevissza döfködve vezetékekkel, csövekkel, az arca előtt lélegeztető maszkon adagolták számára az oxigént, és a további altató gázokat, bár lényegesen kisebb mennyiségben, mint ami korábban leterítette. Folyamatos időközönként vérét vették, DNS mintát próbáltak analizálni tőle. Érezte, hogy testén friss vágásnyomok voltak, még be sem gyógyultak. Minden bizonnyal, míg öntudatlan volt, felnyitották a testét, hogy minél többet megtudhassanak a felépítéséről, anatómiájáról. Az orrát még a maszkon keresztül is csípte a fertőtlenítős lötty szaga, amiben áztatták. A feje zúgott a lórúgásnál is erősebb altatóktól, az egész teste, és valamennyi porcikája tiltakozott azok ellen a szerek ellen, amivel teletömték. És ezek együttesen elérték, hogy fellázadjon a teste. Az ösztönei, és az apjától, Mars istentől örökölt gének közösen elnyomták a bele pumpált gyógyszerek hatását. Az amúgy jó kedélyű, kissé ugyan csipkelődő humorú jelleme helyét átvette az apjától örökölt farkas, ráadásul az őt ért sérüléseknek hála megvadulva. A kutatók első kézből kaphattak ízelítőt abból, mibe is sikerült beletenyerelniük.
Alvást színlelt, míg a teste nem regenerálta magát teljesen. Az az altató gáz mennyiség, amennyit folyamatosan lélegeztettek be vele, még nem volt rá tényleges hatással. Igyekeztek a kutatók is óvatosak lenni, hisz a korábbi adag miatt nem akarták, hogy belehaljon az altató túladagolásába.
Vett egy mély levegőt. Nem volt ember, jóval tovább vissza tudta a lélegzetét tartani, majd amikor tele volt a tüdeje, letépte a maszkját. Nem tudta egyből áttörni a hivatalosan ütés és golyóálló üveget. Többször is rá kellett sújtania. A végére már a karmait is kieresztette. Átalakult mind a két karja, mire sikerült áttörnie az üvegtartályt. Ahogy szétomlott a folyadék, ő is földet ért, ám a megbolydult shinigamik azt tapasztalták, hogy szinte ahogy földet ért, el is tűnt a szemeik elől. A kötő kidou~k csak a hűlt helyét találták el. Innentől elszabadultak az indulatok. Egy csúcsragadozó került közéjük, és hála nekik, dühösebb volt, mint ami még az élettel összeegyeztethető lett volna. Próbáltak láncokkal, kidouk~kal, nyugtató lövedékekkel, zanpakutok~kal védekezni a fenevad ellen. Ám nem jártak sikerrel. Szinte a semmiből termett mögöttük, törte ki a nyakukat, tépte fel az agyaraival az torkukat. Hiába volt emberi formába javarészt. A karjai beszőrösödtek, félelmetes karmokba végződtek. Az agyarai megnyúltak. Nem morgott, nem adott ki semmi hangot. Megjelent, gyilkolt, majd megint eltűnt. A felbolydult, megvadult shinigamik legérzékenyebb pontjait támadta. És nem hagyott elmenekülni senkit. Voltak akik megpróbáltak kaput idézni SS~be, még mielőtt sikerült volna nekik, lecsapott rájuk. Tombolása végeztével apró darabokra törte a felszerelést, amit a tudósok használtak, és felgyújtotta őket, a shinigamik maradványait a természetre bízta, ő inkább haza indult Atreia~ra, hogy egy kis pihenés után folytassa a keresését tovább ő is. Otthon sem hangoztatta, hogy mi történt vele. Viszont azóta megtanulta felismerni az élettelen fegyvereket is maga körül. Kamerákat, lézereket hasonlókat.